A konyha látványa önmagáért beszélt. Az asztalon ott árválkodott egy kihűlt kávéval teli bögre, az ablakpárkányon pedig egy hónapok óta félbehagyott regény hevert nyitva. Minden pontosan úgy festett, mint egy olyan ember élettere, aki senkire sem számít azon a napon.
Mária végigmérte a helyiséget azzal a magabiztos, birtokló tekintettel, amelytől Eszter gyomra mindig összeszorult. Odalépett a hűtőhöz, és különösebb hezitálás nélkül meghúzta az ajtaját. A gumitömítés tompa pukkanással engedett. Ennyire egyszerűen. Idegen lakásban. Engedély nélkül.
Eszter pontosan tudta, mit fog ott találni: fél csomag vajat, egy doboz tegnapi rizst, három tojást, egy kiszáradt sajtdarabot, egy bontott olajbogyós üveget és egy zacskó tejet. Tudatos döntés volt, hogy nem vásárolt be.
— Eszter, ezt most hogy értsem? Mivel eteted te a férjedet? — fordult felé Mária, hangjában nyílt rosszallással. — Itt aztán nincs semmi.
— Ma pihenőnap van. Nem készültem főzni — felelte Eszter higgadtan.
— És most akkor mi lesz? Kint hideg van, a gyerekek éhesek. Legalább krumplit pucolhatnál, megsütnéd. Dobj össze gyorsan valami salátát. Komolyan semmi tartalékod nincs?
A konyhaajtóban ekkor megjelent Andrea.
— Anya, talán nem kellene Esztert rögtön terhelni — próbálta enyhíteni a helyzetet, majd már fordult is Eszterhez. — Figyelj, segítek. Hol tartod a húst? Bedobjuk a mikróba kiolvasztani, összedobunk egy gyors levest. A gyerekek úgyis azt kérnek.
Olyan természetességgel beszélt, mintha az ebéd itt és most magától értetődő lenne. Mintha a lakás tulajdonosának véleménye fel sem merülne.
— Nincs húsom — válaszolta Eszter, karba tett kézzel. — És krumpli sincs.
— Tészta csak akad — mondta Mária, miközben már a fiókokat húzogatta. — Na, tessék, itt is van! Főzz ki egy adaggal. A mélyhűtőben láttam virslit, az kezdetnek megteszi. Aztán ha Gábor megérkezik, elugrik a boltba.
Leemelt egy lábast a polcról, Eszter bögréjét félretolta a mosogatóhoz, és a csap felé nyúlt.
A folyosóról Péter hangja hallatszott:
— Eszter, mit szólsz, ha leugrom a közeli szupermarketbe? Veszek felvágottat, sajtot, kenyeret. Akkor rendesen le tudunk ülni.
Segítségnek szánta, de Eszter pontosan értette, mit jelent ez valójában: nem készülnek elmenni. Berendezkednek fél napra, hangoskodnak, megy majd a tévé, a gyerekek morzsát szórnak a szőnyegre. Ő pedig állhat a tűzhely mellett, mosogathat utánuk, és udvarias mosollyal tehet úgy, mintha boldoggá tenné ez a „családi” program.
És ekkor benne valami végérvényesen elpattant.
Tíz éven át alkalmazkodott az ő szabályaikhoz. Minden ünnep, minden hosszú hétvége számára plusz műszakot jelentett. Eszébe jutott a tavalyi szilveszter: már reggel nyolckor a konyhában aprította a salátát, sütötte a húst, súrolta a padlót, miközben Gábor rokonsága a nappaliban ült és filmekről beszélgetett. Felrémlett a saját születésnapja is, amikor Mária üres kézzel érkezett, ráadásul magával hozta egy régi barátnőjét, így Eszter rohanhatott plusz székekért és tányérokért.
Egy évtizedig hallgatott, csak hogy „jó” legyen. Hogy Gábor nyugodt maradjon.
Elég volt.
Előrelépett, és a kezét a csapra tette, megakadályozva, hogy Mária megnyissa. Az idősebb asszony megdermedt.
— Mária — szólalt meg Eszter egyenletes, halk, mégis kemény hangon, amelyben addig sosem hallott határozottság csengett. — Nem fogok főzni. Sem tésztát, sem levest, sem virslit. És önök sem fognak itt főzni.
Mária döbbenten pislogott. Andrea az ajtóban abbahagyta a táskája pántjának gyűrögetését. A konyhára súlyos csend telepedett, csupán a nappaliból szűrődött be a rajzfilm figuráinak éles, vidám kiáltozása, éles ellentétben azzal a feszültséggel, ami ott, a csap fölött megfagyott levegőben vibrált.