A következő napokban Lilla alig tartózkodott a házban. Reggelente lesétált a kikötő melletti kis kávézóba, ahol piros-fehér kockás abroszok borították az asztalokat, és a tulajdonos, Ágnes – egy őszülő, élénk tekintetű asszony – vastag falú csészékben szolgálta fel a feketét. Ágnes azok közé tartozott, akiknek nem kellett hosszas magyarázat: egy pillantásból is értette, mi zajlik a másikban.
— Összekaptatok? — kérdezte egy délelőtt, miközben túrós palacsintát tett Lilla elé.
— Az enyhe kifejezés lenne — mosolyodott el kesernyésen Lilla.
— A férj rokonsága megérkezett? — hunyorgott az asszony.
— Ezt miből találta ki?
Ágnes halkan felnevetett. — Kislányom, húsz éve viszem ezt a helyet a parton. Ide vagy szerelmespárok jönnek, vagy a család. A szerelmesek csöndben ülnek, szépen felöltözve. A rokonság csomagokkal állít be, és az első kérdésük az, hol a só.
Lilla napok óta először nevetett fel igazán, könny szökött a szemébe.
— Ennél pontosabban nem is lehetne megfogalmazni.
— De egyet jegyezz meg — tette hozzá Ágnes, és leült vele szemben egy percre. — Ha egy nő túl sokáig hallgat, előbb-utóbb bútordarab lesz belőle. Hasznos, de néma. Te viszont nem tűnsz sámlinak.
— Bárcsak hamarabb rájöttem volna.
— Ugyan — legyintett. — Negyven fölött kezdjük csak igazán érteni, hogy amit húszévesen „majd megszokom”-nak hívtunk, az valójában önfeladás volt.
Az ötödik napon Erzsébet a sétányon érte utol.
— Remekül berendezkedtél — jegyezte meg csípőre tett kézzel. — Minden rám marad, te meg andalogsz.
Lilla felvonta a szemöldökét. — Magára? Egyetlen fazék körül akkora drámát rendez, mintha üzemet irányítana.
— Ne beszélj így velem! — csattant fel az anyós. — A fiam felesége vagy. Kötelességeid vannak!
— Van személyim, munkám és önbecsülésem — felelte higgadtan Lilla. — És egyetlen kötelességem az, hogy ne hagyjam magam lábtörlőnek használni. Még nyaralás alatt sem.
— Ki visel el téged ezzel a természeteddel? — sziszegte Erzsébet. — Márk még meg fog szenvedni melletted. Csak magadra gondolsz.
— És maga? Csak az számít, hogy „anyu mit szól” — vágott vissza Lilla. — Tudja, talán tisztelném is, ha egyszer vendégként lépne be a házba, nem ellenőrzőbizottságként.
— Én csak védem a fiamat!
— Kitől? — lépett közelebb Lilla. — Attól a nőtől, aki főzött, takarított és hallgatott? Igazán hősies harc.
Erzsébet hirtelen megragadta a karját. — Most azonnal hazajössz, és rendesen megbeszéljük.
Lilla kiszabadította magát. — Engedje el a kezem. Ha még egyszer hozzám ér, az már nem családi ügy lesz — mondta olyan csendesen, hogy az fenyegetőbb volt minden kiabálásnál.
Az anyós meghökkent; láthatóan nem számított erre a tekintetre.
Még aznap, amikor a ház üres volt, Lilla bement, elővette a bőröndjét, és módszeresen pakolni kezdett: ruhák, sminkes neszesszer, egy regény, a telefontöltő, és a kedvenc bögréje, amit otthonról hozott. A tükör előtt egy pillanatra megállt. Furcsa gondolat villant át rajta: feleségként érkezett ide pihenni, és most önálló emberként készül távozni.
Az ajtó nyílt. Márk állt a küszöbön.
— Mit csinálsz? — kérdezte zavartan.
— Felszabadítom a helyet — felelte Lilla, és behúzta a cipzárt.
— Ugyan már, ne dramatizálj.
— A színjáték az volt, amikor egy héten át szerelmet suttogtál a teraszon, aztán egyetlen anyai telefon után konyhai alkalmazottá minősítettél.
— Nem így akartam.
— Hanem hogy? Hogy mosolyogva hordjam a tálcát, és kérdezzem, kér-e még valamit Erzsébet? Pont ezt vártad: kényelmet és csendet, hogy te lehess a mintafiú.
— Ez túlzás.
— Nem. Most először nevezem nevén a dolgokat — mondta fáradtan.
Márk közelebb lépett. — Rendben, hibáztam. De miért kell azonnal elmenned? Térjünk vissza Budapestre, lenyugszunk, és megbeszéljük.
— Beszélni fogunk — bólintott Lilla. — Csak már nem ugyanúgy.
Kitolta a bőröndöt az utcára. Márk követte.
— Lilla, hová mész?
— Oda, ahol nem zabkásával ébresztenek hajnalban — vetette oda.
A faluban szobát bérelt Ágnestől. Apró helyiség volt: ágy, kopott szekrény, ventilátor, ablak, amelyen át a tenger egy szelete és mások élete látszott. De béke volt benne.
— Érezd magad otthon — mondta Ágnes, és egy kancsó vizet tett az asztalra. — A szabály egyszerű: magadat nem adod ingyen. A tea lent, a zuhany jobbra, bűnbánó férfiakat pedig csak akkor engedsz be, ha kedved tartja.
— Mindig ilyen feltételekkel ad ki szobát? — mosolygott Lilla.
— Csak azoknak, akik megérdemlik — kacsintott az asszony.
Márk háromszor jött. Először virággal, másodszor anélkül, harmadszor csak a bűntudatával.
A harmadik alkalommal Lilla kilépett hozzá.
— Köszönöm, hogy legalább ajtót nyitottál — mondta rekedten.
— Ne szokj hozzá — felelte nyugodtan.
— Rájöttem mindenre. Anya túl messzire ment. Én is. Borzalmas volt ez a nyaralás. De helyrehozhatjuk.
— „Mi”? — kérdezett vissza Lilla. — Amikor mosogattam utánatok, az „én” volt. Amikor nemet kellett volna mondanod, az „nem érted”. Most, hogy szóba került a válás, hirtelen „mi” lettünk.
Márk összerezzent.
— Ne beszélj így.
— Szereted a finoman csomagolt igazságot. Nekem elfogyott a díszpapír.
— Beszélek anyával. Határokat húzok. Megígérem.
— A határokat nem akkor rajzolják, amikor már átgázoltak rajtad — válaszolta Lilla. — Hanem előtte.
— Egyetlen rossz nyaralás miatt szét akarod szedni a családot? — tört ki belőle.
— Nem — felelte halkan. — Csak nem akarok tovább egy olyan családban élni, ahol én magam hiányzom.
Hosszú csend telepedett közéjük.
— És most mi lesz? — kérdezte végül Márk tompán.
— Visszamegyek Budapestre, keresek egy albérletet, és beadom a válókeresetet.
— Komolyan gondolod?
— Teljesen.
Márk végigsimított az arcán, majd leült a kapu melletti padra, mintha hirtelen elfogyott volna az ereje.
— Azt hittem, kiabálsz egyet, aztán minden megy tovább — suttogta.
— Pont ez volt a tévedésed — felelte Lilla csendesen.