— Teljesen elvesztetted a józan eszedet, Márk, vagy nálatok családi hagyomány, hogy a feleségből a szabadság alatt ingyenes panziót csináltok? — csattant fel Lilla a tűzhely mellett állva. A kezében még ott volt a fakanál, és esze ágában sem volt enyhíteni a hangján.
— Reggel van, ne kezdd már — húzta el a száját Márk, de rá sem nézett, inkább a telefonját bámulta. — Mondtam, hogy anya, apa, Nóra és Benedek csak pár napra ugranak le. Nem költöznek ide örökre.
— Persze, csak „pár napra” — kapcsolta le a főzőlapot Lilla gúnyos félmosollyal. — Mint amikor Győrben azt ígérik, hogy egy órás zápor lesz, aztán három napig szakad, és mindenki idege úszik el.
A Balatonlelléhez közeli kis faház, amelyet Márk valami ismeretségen keresztül szerzett, tegnap még maga volt az idill. Fából ácsolt terasz, sirályok hangja, a víz csillogása az ablakon túl, napmeleg padlódeszkák gyantaillattal. A konyha szűk volt, de ketten nevetve elfértek benne. Az első hét tényleg róluk szólt: nem rokonokról, nem családi tanácskozásról, csak róluk. Lilla ébresztő nélkül kelt, kávét főzött, mezítláb kiült a teraszra, Márk pedig hátulról átölelte, és mindenféle butaságot suttogott, amitől mégis jókedve lett.
Most ez az egész békés hangulat egyetlen mondatba zsugorodott: „Jönnek.”
— Márk — szólalt meg Lilla halkan, de metszően tisztán, miközben az asztalra támaszkodott —, mi ketten jöttünk ide. Ketten. Nem a rokonság kihelyezett tagozatával, és nem egy „ki mit enne” klubbal. Egy évig robotoltam. Tengerre, csendre és a férjemre vágytam. Lehetőleg egy példányban.
— Túlreagálod — legyintett ingerülten a férfi. — A szüleimről beszélünk, nem egy rakás idegenről.
— Még rosszabb — felelte szárazon Lilla. — Az idegenek legalább fizetnek, és nem foglalják el az ágyat.
Márk ekkor végre ránézett. A szemében ott villant a jól ismert keverék: bosszúság, bűntudat, és az a beidegződés, hogy a helyzet úgyis „így alakult”.
— Anya rég nem járt vízparton — motyogta. — Szeretnének kiszakadni. Mit mondjak neki? Hogy ne jöjjenek, mert mi romantikázunk?
— Igen. Pontosan ezt — bólintott Lilla. — Mert ez az igazság. Vagy nálad a feleség csak ideiglenes státusz, az anyai jelenlét meg állandó lakcím?
— Ne csavard ki a szavaimat. Mindig drámát csinálsz mindenből.
— Hát persze. Ha négy felnőtt ember beköltözik a megkérdezésem nélkül a szabadságomba, az nyilván nem dráma. Inkább valami családi hűségprogram. Kilenc rokon után a tizedik ingyen.
Érezte, hogy ha folytatja, vagy sírni fog, vagy a serpenyő bánja. Egyik sem hiányzott.
— Rendben — mondta végül rövid csend után. — Hívd őket. Csak ne nézz majd meglepetten.
— Na látod — élénkült fel Márk, mintha csatát nyert volna. — Két-három nap, és vége.
Lilla keserűen elmosolyodott. Harmincöt fölött az ember már tudja: amikor egy férfi azt mondja, „két-három nap”, abból könnyen lesz egy sűrű, végtelennek tűnő időszak, tele idegen papucsokkal az előszobában és szakértői megjegyzésekkel a reggelire.
Másnap dél körül egy kisbusz fékezett a kapu előtt. A járműből sorra hullottak ki az utasok, táskák, nejlonzacskók és az a bizonyos, otthonról hozott szag, amely elől Lilla másfél ezer kilométerre menekült.
— Na végre! — kiáltotta Erzsébet diadalmas hangon, ahogy a kavicsos útra lépett. — Borzalmas volt az út. Benedek, óvatosan a csomagokkal, abban paradicsom van! Gábor, ne ácsorogj, segíts! Nóra, vedd le azt a napszemüveget, nem divatbemutatón vagy!
— Sziasztok — mosolygott udvariasan Lilla a verandáról.
— Szervusz, drágám — mérte végig Erzsébet tetőtől talpig. — Ez a köntös elég merész. Itt a parton talán elmegy. A városban én nem vennék fel ilyet, de a fiatalok ma már bátrak.
— Akkor a városban ne vegye fel, Erzsébet — felelte higgadtan Lilla. — Nem erőltetem.
Nóra elfojtott nevetéssel fordult el. Márk figyelmeztető pillantást küldött a feleségének.
— Na, mutassátok a palotát! — tolakodott be Nóra lelkesen. — Milyen aranyos! Mint egy nyaraló, csak drágább és sirályokkal.
— Hol alszunk? — kérdezte máris Erzsébet, abban a hangnemben, amely nem kérdez, hanem kioszt.
Amikor kiderült, hogy két hálószoba van, a döntés azonnal megszületett.
— Mi Gáborral a nagyobbat kapjuk. Nóra és Benedek a másikat. Ti fiatalok meg elalszotok a kanapén, az nektek úgyis mindegy.
— Nekünk azért nem teljesen mindegy — jegyezte meg Lilla, és érezte, ahogy a düh lassan felkúszik benne.
— Ugyan már — legyintett Erzsébet. — Mi idősebbek vagyunk, a derekunk nem bírja. Ugye nem akarod, hogy egész nap jajgassak?
„Dehogynem” — futott át Lilla fején, de csak annyit mondott:
— Persze.
— Anya, ne vitázzunk — szólt közbe Márk, miközben a bőröndöt cipelte. — Pár éjszaka, kibírjuk.
— Főleg, ha már eldöntöttétek helyettem — mormolta Lilla.
Estére a konyha hadműveleti központtá változott.
— Lilla — kezdte Erzsébet, miközben átvizsgálta a hűtőt —, vacsorára valami könnyű kéne. Gábor nem ehet zsírosat. Nórának hagyma nélkül. Benedek mindent megeszik, de sokat. Én salátát kérnék, de ne ilyen fűcsomót, hanem rendeset.
— Mit jelent a „rendes”? — kérdezte nyugodtan Lilla, miközben paradicsomot szeletelt.
— Ne kecskekaja legyen — vont vállat az anyós. — Olyan, amitől jól lakik az ember.
— Akkor süssünk egy kecskét — felelte Lilla higgadt arccal. — Abban minden igény találkozik.
Erzsébet szája vékony csíkká szűkült.
— Határozott természeted van, az biztos. Csak egy családban a nőnek nem ártana lágyabbnak lennie.
Lilla felemelte a tekintetét, és egyenesen az anyósa szemébe nézett.
— A férfinak pedig nem ártana nem összekeverni a feleségét a kiszolgáló személyzettel.