A szavakat halkan ejtette ki, mégis csak Márk hallotta meg. Ő pedig úgy tett, mintha a konyha csendje elnyelte volna őket.
Aznap éjjel Lilla sokáig feküdt ébren a kiült kanapén. A rugók minden apró mozdulatra panaszosan megnyikordultak alatta. A fal túloldaláról Nóra nevetése szűrődött át – valami videót nézhetett a telefonján. Gábor időnként szárazon felköhögött, Erzsébet pedig suttogva, de gondosan úgy, hogy azért át lehessen hallani, értékelte a helyzetet.
— Szépen élnek, az igaz… csak háziasszony az nincs — jegyezte meg félhangosan.
Lilla a plafont bámulta. A sötétben a repedések térképként rajzolódtak ki. A mellkasában lassan gyűlt a feszültség, mint víz a gát mögött.
Reggel hét óra három perckor fémes csörömpölésre riadt. Lábasok ütődtek egymáshoz, fedők csattantak.
— Lilla! — csengett Erzsébet hangja, túlságosan élénken. — Kelj, drágám, éhes a társaság!
Lilla felült, a telefonjára pillantott, majd mély levegőt vett. A nyelve hegyén volt egy tökéletesen pontos, de vállalhatatlan mondat. Lenyelte.
A konyhában az anyósa már katonás rendben sorakoztatta az alapanyagokat, mintha ellenőrzésre készülne.
— Figyelj — kezdte parancsoló hangon. — Gábornak vízben főtt zabkása. Nekem tejjel készült hajdina. Nórának rántotta, de hagyma és paprika nélkül. Benedeknek jó pár szendvics, ő mégiscsak férfi. Márknak a szokásos. És a kávét mindenkinek máshogy, nálunk ez így megy.
Lilla az asztalnál állt, üres tekintettel.
— És én mit kapok? — kérdezte nyugodtan.
Erzsébet meglepetten nézett rá.
— Te? Majd eszel később. Előbb a többieket kell ellátni.
— Természetesen — bólintott Lilla. — Én majd sorra kerülök. Úgy látom, ez nálatok családi hitvallás.
— Ne gúnyolódj — csattant fel az anyós. — Nem magamért sürgölődöm.
— Kívülről mégis úgy fest — felelte Lilla halkan.
A reggeli alatt megindult az ítélőszék.
— Kissé száraz a rántotta — jegyezte meg Erzsébet, villájával piszkálva.
— A sót elfelejtetted kitenni — szólt Benedek.
— Nekem meg túl sós — tette hozzá Gábor.
— A kávé gyenge — húzta el a száját Nóra. — Én otthon erősebbet főzök.
— Akkor itt is megteheted — válaszolta Lilla anélkül, hogy felnézett volna.
— Jaj, ne vedd támadásnak — legyintett Nóra. — Te mindent rögtön kihallgatsz.
— Te pedig szakértője vagy más munkájának — vágott vissza Lilla.
Márk komoran majszolta a szendvicsét, olyan arccal, mintha világpolitikai válságot próbálna megoldani, nem pedig a felesége és az anyja közé szorulva ülne.
Amikor végeztek, mindenki eltűnt a maga ürügyével. A szülők lementek a partra, Nóra a verandán helyezkedett el a kávéjával és a frissen lakkozott körmeivel, Benedek „pihent”, Márk pedig „sétálni indult az apjával”. Lilla egyedül maradt a mosogató előtt, ahol a tányérok halmaza úgy tornyosult, mint egy frissen keletkezett romhalmaz. Undorral nézte, de tudta, hogy úgyis rá vár.
Ebédnél minden ismétlődött, csak hangosabban.
— A halat nehogy kiszárítsd! — szólt előre Erzsébet.
— A krumplit inkább főzd, ne süsd — tanácsolta Gábor.
— A salátába ne tegyél majonézt — tette hozzá Nóra. — Puffad tőle az arcom.
— Az én türelmem pedig az utasításoktól puffad — morogta Lilla.
— Mit mondtál? — kapta fel a fejét az anyós.
— Azt, hogy minden a legnagyobb rendben lesz — mosolygott rá kedvesen.
Estére Lilla már nem érezte, hogy nyaralna. Inkább alkalmazottnak tűnt saját szabadságán: felszolgáló, takarító, mosogató és homokfelelős egy személyben. A házba annyi homokot hordtak be, mintha újabb strandot akarnának kialakítani a nappaliban.
A harmadik napon Erzsébet határozott arccal lépett a konyhába.
— Ma süss palacsintát. Egy részét túróval, másik felét hússal. És főzz kompótot is, a helyi gyümölcs kárba vész, ha nem használjuk fel.
Lilla lassan letette a bögréjét.
— Nem — mondta csendesen.
— Tessék? — pislogott Erzsébet.
— Sem palacsinta, sem kompót. És nem működik tovább az all inclusive ellátás. A konyha ott van, mindenkinek van keze.
A levegő megfagyott. Még a hűtő zúgása is halkabb lett.
— Hogy beszélsz velem? — kérdezte Erzsébet jéghidegen.
— Úgy, mint valakivel, aki három napja igazgatóként viselkedik az én szabadságomon — felelte Lilla, miközben felkapta a táskáját és a törölközőjét. — Most én megyek pihenni. Tényleg.
— Lilla! — jelent meg az ajtóban Márk. — Miért kell ezt csinálnod?
— Nem én kezdtem, Márk — fordult felé. — Én csak eddig csináltam helyettetek mindent. Ennek vége.
— Önző vagy. Ez a család.
— Család? — állt meg a küszöbön. — A család nem az, ahol némán kihasználnak. Itt inkább Erzsébet Háztartási Kombinátja működik.
— Hogy merészeled! — kiáltotta az anyós.
— Így — felelte Lilla, és kilépett.
A part zsúfolt volt és forró, de éppen ettől felszabadító. Senki nem kérte, hogy keressen szemüveget, szeleteljen kenyeret vagy mozdítson arrébb egy lavórt. Lilla lefeküdt az árnyékoló alá, lehunyta a szemét, és először érezte, hogy valóban levegőt kap.
Egy óra múlva Márk huppant le mellé a nyugágyra.
— Mit műveltél? — kérdezte ingerülten. — Anya ideges, otthon káosz van, mindenki éhes.
— Szörnyű csapás — felelte Lilla csukott szemmel. — Hirtelen megszűnt az ingyen munkaerő.
— Ne dramatizálj.
— Te ne bagatellizáld — ült fel hirtelen. — Egyszer is megkérdezted, hogy vagyok? Egyszer is szóltál az anyádnak, hogy elég a dirigálásból? Vagy legalább elmostál egy tányért?
Márk hallgatott.
— Nem akartam balhét — mondta végül.
— Gratulálok. Így csak megalázás lett belőle.
— Mindig csak magadra gondolsz — vetette oda.
Lilla néhány másodpercig nézte őt. Odabent különös csend ereszkedett rá. Nem üresség volt, inkább tiszta, zajtalan tér, mint amikor elhallgat egy régi, állandóan sercegő rádió.
— Nem — mondta lassan. — Csak most először magamra is.
Márk még beszélt valamit tiszteletről, anyai érzékenységről, meg arról, hogy a szennyest nem teregetjük ki. A szavai azonban már nem találtak utat hozzá. Lilla felállt, és elindult a vízpart mentén. A szél az arcába csapott, a sirályok rikácsoltak fölötte, mintha hangosan helyeselnék a döntését. És minden lépéssel egyre könnyebbnek érezte magát.