Gábor azon az éjszakán alig hunyta le a szemét. Hajnali háromkor a nappali sötétjében ült a kanapé szélén, és a falon túlról átszűrődő óraketyegést hallgatta. Akkor tudatosult benne először kristálytisztán: nem egyszerűen a feleségéhez tért vissza, hanem valaminek a legvégére érkezett.
Harmadik szakasz: Katalin teljes fényben
Reggel nem az irodába indult, hanem Katalin lakásához. Nem telefonált előre. Látni akarta, hallani akart tőle néhány meleg, egyszerű szót. Talán abban reménykedett, hogy ebben a zavaros történetben marad még valaki, aki férfiként tekint rá – nem pedig lebukott csalóként.
Katalin sokáig nem nyitott ajtót. Amikor végre megjelent, selyem köntös volt rajta, haja összefogva, arca bosszús az idő előtti ébresztés miatt.
– Megőrültél? – sziszegte álmos ingerültséggel. – Tudod, mennyi az idő?
Gábor válasz nélkül lépett be, cipőben hagyva a lábát.
– Erika mindent tud.
Katalin megdermedt.
– Az mit jelent, hogy mindent?
– Mindent. Rólunk. A lakásról. A pénzről is.
A nő első mozdulata nem felé irányult. Nem érintette meg, nem kereste a tekintetét. Az asztalon fekvő telefonjáért nyúlt, rápillantott a kijelzőre, mintha ott várná a magyarázatot. Csak utána nézett vissza rá.
– És most mi lesz?
Gábor tekintetében ott bujkált valami szánalmas várakozás. Azt szerette volna hallani: „Veled maradok.” „Megoldjuk.” „Ne félj.” Katalin azonban csak összevonta a szemöldökét.
– Válni akar, és felezi a vagyont – mondta Gábor halkan. – Ha nem megyek bele, feljelentéssel fenyeget.
– Feljelentéssel? – Katalin arca elsápadt. – Engem ebbe ne keverj.
– Egyelőre nem vagy benne. De látta az utalásokat a számládra.
Néhány másodperc csend következett. És ebben a csöndben Gábor végre meghallotta azt, amit eddig nem akart: nem érte aggódik. Saját magáért.
– Nézd – kezdte óvatosan a nő –, én nem kértelek, hogy a közös pénzetekhez nyúlj. Te állítottad, hogy nálatok minden tiszta, minden közös, minden rendben van.
Gábor keserűen elmosolyodott.
– És a Belinszky utcai lakás? Azt sem kérted?
– Ne próbálj most rám hárítani mindent – vágott vissza Katalin. – Én nem voltam házas. Neked kellett volna gondolkodnod.
Gábor úgy nézett rá, mintha most látná először. Nem volt félhomály, nem volt titkos hotelszoba, nem lengte körül az illata és az elcsent órák izgalma. Csak egy nő állt előtte, aki villámgyorsan számba veszi a kockázatokat.
– Szóval ennyi? – kérdezte csendesen.
– Mit vártál? – felelte élesen. – Hogy azt mondom: hagyj ott mindent, gyere hozzám pénz, lakás és tiszta múlt nélkül? Nem vagyok már naiv kislány.
Gábor lassan bólintott. A mellkasában nem a szerelem hiánya fájt, hanem az a megalázó élesség, amellyel összeállt a kép.
Katalin sóhajtott, hangja valamivel enyhébb lett.
– Előbb rendezd a saját életedet. Aztán majd meglátjuk.
A mondat inkább hangzott udvarias búcsúnak, mint ígéretnek.
Amikor kilépett a házból, az esti levegő idegennek tűnt. Három év titkos találkozás egyetlen, kiábrándító mondattá zsugorodott benne: addig volt fontos, amíg fizetett.
Negyedik szakasz: A fiú, akinek túl korán kellett felnőnie
Benedek magától jött. Váratlanul, egy szombat délelőtt.
Szegeden tanult, de előző este felhívta az anyját, és csak ennyit kérdezett:
– Igaz, hogy apa most a nagymamánál lakik?
Erika megértette: Gábor már próbálja menteni a látszatot, többféle történettel. Csak annyit felelt:
– Gyere haza. Beszéljünk személyesen.
Benedek hátizsákkal érkezett, fél fejjel magasabb volt az apjánál. Már nem gyerek, bár a tekintete ugyanaz maradt: figyelmes, éber, világos. Leült a konyhában, előbb az anyjára, majd az apjára nézett – akit Erika szándékosan hívott oda.
– Ne hazudjatok – mondta nyugodtan. – Elég idős vagyok az igazsághoz.
Gábor kezdett beszélni. Túl gyorsan, túl gördülékenyen. „Nehéz időszak”, „hiba”, „elvesztem a részletekben”. Erika csendben hallgatta, míg el nem hangzott a mondat:
– A lényeg, hogy anyáddal kulturáltan rendezzük.
Ekkor szó nélkül Benedek elé tette a dossziét.
A fiú hosszan olvasott. Üzenetek. Bankszámlakivonatok. Bérleti szerződés. Az átutalás Erika megtakarításáról.
Amikor végül felnézett, mintha lehűlt volna a levegő.
– A megcsalás a ti dolgotok – szólalt meg halkan. – De anya pénzét is elvetted?
– Nem loptam! – csattant fel Gábor. – Vissza akartam adni!
– Mikor? – kérdezte Benedek. – Ha sosem derül ki? Vagy amikor Katalin talál egy másik támogatót?
Erika lehunyta a szemét egy pillanatra. A fia kemény volt, de nem állította meg. Néha a felnőtté válás azzal kezdődik, hogy kimondjuk a dolgokat a nevükön.
– Apa – folytatta Benedek –, te tanítottad, hogy a férfi felel a tetteiért. Akkor most vállald. Ne bújj a „tévedtem” mögé.
Gábor hallgatott. Saját fia előtt nem maradt érve.
– Nem foglak gyűlölni – mondta Benedek kis szünet után. – De tisztelni sem tudlak, amíg nem hozod helyre. A lakás maradjon anyáé. Botrány nélkül. Mártírszerep nélkül.
Egyszerűen mondta, szinte tárgyilagosan. Mégis ezek a szavak ütöttek a legnagyobbat. Nem ügyvéd, nem bíróság, nem a megcsalt feleség – a fia mondta ki.
Ötödik szakasz: Az aláírás súlya
A közjegyző irodájában Gábor megtörtnek látszott. Nem éveket öregedett, hanem valami mérhetetlen belső időt. Erika ügyvédje udvarias volt, hűvös és kérlelhetetlen. Az iratok rendezetten sorakoztak, a toll pontosan középen feküdt az asztalon.
– Egyetértenek a feltételekkel? – kérdezte a közjegyző.
Erika határozott igennel felelt.
Gábor még néhány másodpercig némán ült. Aztán lassan megszólalt:
– És ha én nem írom alá?