Gábor a megszokott óvatossággal ezúttal is két sarokkal a ház előtt állította le az autót. Jobb nem kockáztatni – gondolta. Kiszállt, eligazította az inggallérját, majd mély levegőt vett a hűvös esti levegőből. A szíve a torkában dobogott, hiába telt el már három év azóta, hogy titokban találkozgatni kezdett Katalinnal. Valahányszor hazafelé indult tőle, ugyanaz a feszültség telepedett rá.
Ahogy fellépdelt a lépcsőházban, lázasan gyártotta magában az újabb kifogást. Túlóra? Ezt már túl sokszor elsütötte. Üzleti megbeszélés? Talán. Bár Erika az utóbbi időben feltűnően sokat kérdezősködött.
A zár hangtalanul fordult el. Gábor egy pillanatra megállt az ajtóban, figyelt. Csend. Nem hallatszott edénycsörgés a konyhából, sem a tévé zaja a nappaliból. Lerúgta a cipőjét, és beljebb ment.
— Erika? — szólt be halkan.
Válasz nem érkezett. Ez szokatlan volt. Este hétkor a felesége rendszerint már otthon volt: vacsorát készített, sorozatot nézett vagy telefonált valamelyik barátnőjével.
Gábor mellkasából felszabadult egy sóhaj. Szerencséje van. Nem kell történeteket kitalálnia, nem kell a szemébe nézve eljátszania a fáradt férjet. Bement a hálószobába, levette a zakóját, és ekkor vette észre az ágy közepén heverő, félbehajtott fehér papírt.
Összeszorult a gyomra. Remegő kézzel nyúlt érte, és szétnyitotta.
„Gábor. A vacsora a hűtőben. Anyánál vagyok, holnap este jövök haza. Beszélnünk kell. Komolyan. Erika.”
Rövid, tárgyilagos sorok. Semmi szívecske, semmi mosolygó jel, amit Erika mindig odafirkantott. A „beszélnünk kell” úgy zuhant rá, mint egy jéghideg kő.
Tudja. De hogyan? Mióta? Hiszen annyira vigyázott…
Leült az ágy szélére, a cetlit még mindig a kezében tartva. Huszonhárom év házasság. A fiuk, Benedek, Debrecenben tanul, harmadéves. A lakás közös tulajdon. A hétvégi ház, az autó…
Telefonálnia kell. Azonnal.
Tárcsázott. Hosszan kicsengett, de Erika nem vette fel. Újra próbálkozott — ugyanaz az eredmény, végül az üzenetrögzítő kapcsolt be.
— A fenébe! — mordult fel, és a telefont az ágyra dobta.
Másnap egész nap idegesen járt-kelt. A munkahelyén képtelen volt figyelni, ötpercenként ellenőrizte a mobilját. Erikától sem hívás, sem üzenet nem jött. Írt neki, csörgött rá többször — hiába.
Hat órára már otthon volt, és fel-alá járkált a lakásban. Fél nyolc körül kattant a zár, és Erika belépett.
Gábor mozdulatlanná dermedt, az arcát fürkészte. A felesége nyugodtnak tűnt — túlságosan is. Levette a kabátját, a szekrénybe akasztotta, majd szó nélkül a konyhába ment.
— Erika, mi folyik itt? — sietett utána Gábor. — Miért nem válaszoltál?
— Tedd fel a vizet teának — mondta higgadtan, miközben egy mappát húzott elő a táskájából. — Ülj le. Ideje beszélnünk.
Engedelmeskedett. Hideg veríték futott végig a hátán. Erika leült vele szemben, a mappát az asztalra tette, és egyenesen a szemébe nézett.
— Három éve, Gábor. Pontosan három éve találkozol azzal a… Katalinnal — mondta egyenletes hangon. — Azt hitted, fogalmam sincs?
— Erika, én…
— Most én beszélek — vágott közbe. — Te majd később mentegetőzhetsz, ha tudsz.
Gábor nagyot nyelt. Ilyennek még sosem látta. Az a nő ült előtte, aki mindig szelíd volt, megbocsátó és türelmes — most viszont keménynek és megközelíthetetlennek tűnt.
— Fél éve jöttem rá — folytatta. — Véletlenül. Lemerült a telefonod, és az enyémről akartál hívni valakit. Akkor vettem észre a felhőben szinkronizált üzeneteidet.
— Miért hallgattál eddig? — kérdezte rekedten.
— Mert bizonyosságot akartam. Mert reméltem, hogy magadtól abbahagyod. És mert időre volt szükségem felkészülni — felelte, majd kinyitotta a mappát. — Itt vannak a bankszámlakivonatok. Nézd csak: havonta huszonötezer forint Katalin számlájára. Majdnem hat hónapon át.
Gábor arca elsápadt.
— És ez — csúsztatott elé egy másik papírt — egy bérleti szerződés a Belinszky utcai lakásról. A bérlő te vagy. A lakó: Katalin Varga. Egyszobás lakás, havi harmincezer forint.
— Ezt mégis honnan…?
— Nem az a lényeg — metszette el Erika. — Hanem az, hogy tudok róla. És tudod, mi fáj a legjobban? Nem pusztán a megcsalás. Nem a hazugság. Hanem az, hogy a közös pénzünket költötted rá.
— Az az én keresetem! Én dolgozom meg érte!
— Tényleg? — mosolyodott el fagyosan. — Akkor figyelj. A lakást házasság alatt vettük, fele-fele arányban. A nyaraló ugyanígy. Az autó az én nevemen van. A bankszámla pedig, ahonnan ilyen nagylelkűen utalgatsz, közös családi számla. Emlékszel? Együtt nyitottuk.
— Mire akarsz kilyukadni?
Erika egy pillanatra elhallgatott, majd kimondta:
— Elválok tőled. És kérem a vagyon megosztását.
A konyhára súlyos csend telepedett. Gábor úgy érezte, kiszalad alóla a talaj.
— Nem teheted tönkre huszonhárom évet egy… hibáért!
— Hiba? — csattant fel először némi indulat a hangjában. — Három év viszony hiba? Egy külön lakás hiba? Több mint egymillió forint, amit ráköltöttél, az is csak hiba?
— Erika, kérlek…
— Már beszéltem ügyvéddel — folytatta határozottan. — Az elmúlt fél év utalásai a közös vagyon csökkentésének számítanak. A vagyonmegosztáskor ezeket az összegeket az én javamra fogják elszámolni.