— …javára. A lakás ötven százaléka engem illet. A hétvégi ház fele szintén. Az autó marad nálam, hiszen az én nevemen van.
— Elment az eszed! — Gábor olyan hirtelen pattant fel, hogy a szék lába végigkarcolta a kövezetet. — Egy fillért sem kapsz tőlem!
— De igen — felelte Erika halkan, már-már tárgyilagosan. — Mert a másik lehetőség még ennyire sem fog tetszeni.
— Miféle másik lehetőség?
— Bemegyek a rendőrségre, és feljelentést teszek csalás miatt.
— Micsoda?! — torpant meg Gábor.
Erika lassan előhúzott még egy dokumentumot a mappából, és gondosan elé tette. Nem odavágta, nem lobogtatta az arca előtt. Csak letette, mintha egy könyvelő terítené az asztalra az elszámolást annak, aki még mindig reméli, hogy a számok majd maguktól eltűnnek.
— Három hónappal ezelőtt eltűnt négyszáznyolcvanezer forint a személyes megtakarítási számlámról — mondta ugyanolyan nyugodt hangon. — Nem a közös számláról. Nem a háztartási pénzből. Az én külön betétemről, amit anyám szegedi házának eladása után nyitottam. Emlékszel? Te javasoltad, hogy maradjon félretéve, „sosem lehet tudni”.
Gábor a papírra meredt, és az arca egy pillanat alatt elszürkült.
— Én… ez nem úgy volt…
— Pontosan úgy volt. Itt a bankszámlakivonat. Itt az internetbanki belépés IP-címe — az otthoni hálózatunkról. Itt az elektronikus tranzakció-igazolás. És itt — emelt fel még egy lapot — a bank válasza a belépési előzmények visszaállításáról. A legérdekesebb pedig az, hogy az utalás napján Szegeden voltam anyánál. Este kilenc óra hét perckor mégis beléptek a fiókomba a mi laptopunkról. Azt is bizonyítani tudom, hogy nem tartózkodtam a lakásban.
Gábor úgy nézett rá, mintha most először látná igazán. Nem a megszokott, békülékeny feleséget látta, hanem egy zárt ajtót, amelynek nincs kilincse.
— Vissza akartam tenni — szólalt meg rekedten. — Csak átmeneti gond volt.
— Katalin miatt? — kérdezte Erika szárazon.
— Erika…
— Nem, most te hallgatsz végig engem. Nemcsak megcsaltál. Nemcsak hazudtál évekig. A pénzemhez nyúltál, és abban bíztál, hogy nem veszem észre. Vagy ha igen, túl késő lesz. Ez már nem pusztán házastársi válság. Ez bűncselekmény.
Gábor lassan visszaereszkedett a székre, mintha hirtelen elfogyott volna az ereje.
— Nem akartalak meglopni.
— Milyen megható megfogalmazás — húzta el a száját Erika. — Akkor mit akartál? Úgy eltartani Katalint, hogy a saját fizetésedhez ne kelljen hozzányúlnod? Hogy én főzzek rád, mossak, vasaljak, és közben finanszírozzam a második életedet?
Gábor tiltakozni próbált, de Erika felemelte a kezét. A mozdulat elég volt.
— Még egyszer elmondom — folytatta. — Ha fenyegetőzni kezdesz, vagy azt ismételgeted, hogy „semmit nem adsz”, nemcsak a válópert indítom el. Bemegyek a rendőrségre a teljes dokumentációval. Jogosulatlan hozzáférés, pénzeltulajdonítás. Érted már?
A konyhában dermedt csend lett. A kihűlő vízforraló halk szisszenése is túl hangosnak tűnt.
— Ezt nem tennéd meg… — suttogta Gábor.
— Ne próbáld ki.
És ekkor Gábor először érzett valódi félelmet. Nem a válástól. Nem a lakás elvesztésétől. Még attól sem, hogy Benedek megtudja az igazat. Attól rettegett, hogy az a nő ül vele szemben, akit három éven át kényelmesnek, kiszámíthatónak és végtelenül türelmesnek hitt — miközben ő csendben megtanult nélküle gondolkodni.
Az este hátralévő részében még próbálkozott. Hol indulatosan, hol könyörögve, hol magyarázkodva beszélt. Azt hajtogatta, hogy összezavarodott. Hogy Katalinnal nem is olyan komoly a dolog. Hogy középkorú válság volt. Hogy nem akarta szétrombolni a családot. Hogy huszonhárom év házasságot nem lehet egy „gyengeség” miatt kidobni.
Erika összekulcsolt ujjakkal hallgatta, tekintete a bögrére szegeződött.
Amikor Gábor végre elhallgatott, csak ennyit kérdezett:
— Egyszer is tervezted, hogy magadtól elmondod?
Gábor félrenézett.
A válasz ezzel megszületett.
— Értem — bólintott Erika.
— Még ma lezárom — hadarta Gábor. — Felhívom Katalint, és megmondom neki, hogy vége. Azonnal.
— Úgy beszélsz, mintha szívességet tennél nekem.
— A családunkat próbálom megmenteni!
— Nem. Saját magadat próbálod menteni a következményektől.
Gábor az ablakhoz lépett. A szomszéd házak ablakai sárgán világítottak, a játszótéren egy üres hinta lassan mozgott a szélben. Kint minden a megszokott rendben zajlott. Bent viszont visszafordíthatatlanul megváltozott valami.
— Mit akarsz? — kérdezte végül.
Erika elővett még egy iratot.
— Holnap tizenegykor a közjegyzőnél találkozunk. Az ügyvédem elkészítette a megállapodást. Aláírod a válási egyezséget és az előzetes vagyonmegosztást. A lakás az enyém marad. A hétvégi ház a tiéd. Az autó nálam marad. A Katalinnak utalt összegek és a tőlem elvitt pénz beszámítanak az én javamra. Nem támadod meg, nem íratsz át semmit az édesanyád nevére, és nem állítasz be hozzám azzal, hogy „felejtsük el az egészet”.
— A lakás a tiéd? Ez őrület! — csattant fel. — Az az életem fele!
— Az életed fele három éve a Belinszky utcában él — felelte Erika higgadtan. — Vidd oda a tulajdonosi érzéseidet is.
— Nincs jogod ilyen feltételeket szabni!
— De van. Mert a másik út a rendőrségre vezet.
Gábor hosszú ideig nézte őt. A tekintetében düh, tehetetlenség és fáradtság keveredett. Aztán lassan átment a nappaliba, és lerogyott a kanapéra, arcát a kezébe temetve.
Aznap éjjel külön szobában aludtak. Erika hónapok óta először merült álomba anélkül, hogy a gondolatai körbe-körbe kergették volna egymást. Nem azért, mert nem fájt. Hanem mert a fájdalom végre alakot kapott, nevet és irányt.
Gábor azonban sokáig ébren feküdt a sötétben, és először érezte úgy, hogy nem egyszerűen hazaérkezett — hanem egy korszak végéhez jutott.