Aztán Márk volt az első, aki elindult. Arra hivatkozott, hogy dolga van, gyors puszit nyomott az anyja arcára, az apjának biccentett. Annára rá sem nézett külön. A lány nem sértődött meg – talán ő sem tudta volna megmondani, mit kellene ilyenkor mondani. Vannak helyzetek, amikor a szavak vagy fölöslegesek, vagy még nem születtek meg.
– Maradsz még? – kérdezte az anyja, miközben összeszedte a tányérokat az asztalról.
– Nem sokáig. Hamarosan indulok.
– Főzzek teát?
– Köszönöm, nem kérek.
A vízforraló mégis a tűzhelyre került. Talán megszokásból, talán mert az anyjának kellett valami, amivel lefoglalhatja a kezét. Hamarosan mély, zúgó hang töltötte meg a konyhát. Az ablakon túl a nyárfa már majdnem teljesen csupasz volt; csak néhány makacs, sárgára fakult levél kapaszkodott az ágakba, mintha nem akarnák tudomásul venni az évszakváltást.
Másfél órával később Anna is útnak indult. Az apja kikísérte a kapuig. Némán ment mellette, kissé görnyedten, zsebre dugott kézzel. Az ég alacsonyan terült el felettük, súlyos, egyszínű szürkeségben – olyan volt, mintha esőt ígérne, de még kivárna.
A kapunál az apa megállt.
– Megbántódtál – mondta. Nem kérdésként, inkább megállapításként.
– Nem.
– De igen.
Anna egy pillanatra elgondolkodott.
– Talán egy kicsit. De nem amiatt, amire gondoltok – lassan, óvatosan fogalmazott, mintha törékeny tárgyat tartana a kezében. – Nem a ház miatt. Az a tiétek, jogotok van eldönteni, mi legyen vele. Az fájt, hogy nem gondoltatok bele, ez hogyan hangzik a másik oldalról. Hogy a lányotok azt hallja: „neked nem jut belőle semmi”, és utána rögtön azt is: „de segíteni kötelességed”. Ez az, ami rosszul esett.
Az apja nem válaszolt azonnal. Tekintete átsiklott a kerítés fölött a szomszéd kertre, ahol az ágyások már összezsugorodtak az őszben. A levegőben nedves föld és rothadó avar illata terjengett – az az összetéveszthetetlen, hűvös őszi szag.
– Nem gondoltuk, hogy így éled meg – szólalt meg végül.
– Tudom. Pont ez a baj.
Anna kinyitotta a kaput, majd visszafordult.
– A héten felhívlak benneteket – mondta. – Ha gyógyszer kell, vagy orvoshoz kell menni, szóljatok, elintézem. Komolyan.
– Szeretetből? – kérdezte halkan az apja. Nem gúnyosan. Inkább tétován.
– Szeretetből.
– Tudom – felelte. – Mindig is tudtam.
Bólintott. Az arcán valami megváltozott – elsőre nehéz volt megmondani, mi. Aztán Anna rájött: aznap először nem a határozott, biztos férfit látta benne, hanem egyszerűen egy idős embert. Valakit, aki meghozott egy döntést, amely számára logikusnak és igazságosnak tűnt, és csak most szembesült azzal, hogy minden döntésnek van egy másik oldala is. Hogy minden választás érint valakit, akinek joga van tudni róla – és megszólalni.
Másnap Anna felhívta Júliát, a régi barátnőjét, akivel még az egyetemen ismerkedtek meg.
Júlia végighallgatta, anélkül hogy közbeszólt volna, vagy a megfelelő helyeken együttérző sóhajokat eresztett volna ki – Anna épp ezt szerette benne. Amikor befejezte, Júlia pár másodpercig csendben maradt.
– És most hogy vagy? – kérdezte végül.
– Jól – felelte Anna. – Furcsán jól. Azt hittem, tovább fog tartani a harag.
– Haragszol?
– Egy kicsit. De inkább… valami más. Mintha a dolgok a helyükre kerültek volna. Nem kellemes érzés, de tiszta.
– Tényleg kimondtad nekik? A bátyáddal kapcsolatban?
– Igen.
– És?
– Anya szerint kegyetlen voltam. Apa hallgatott. Márk pedig még a beszélgetés vége előtt elment.
– És most? – kérdezte Júlia ismét.
Anna az ablak felé fordult. Odakint finom, szinte észrevétlen eső hullott – nem zuhogott, nem kopogott, csak szürke fátyolként lebegett a levegőben.
– Most már tudom, mire számíthatok – mondta lassan. – Nem jó, nem rossz. Egyszerűen őszinte.
Júlia halkan felsóhajtott, nem ítélkezve, inkább megértéssel.
– Büszke vagyok rád – mondta.
– Majd kiderül, van-e mire – felelte Anna.
Három nappal később Márk hívta fel. Amikor Anna meglátta a nevét a kijelzőn, néhány másodpercig csak nézte, mielőtt felvette volna.
– Igen? – szólt bele.
– Szia. Hogy vagy? – A hangja más volt, mint szokott: nem a megszokott, tárgyilagos, kissé sietős tónus.
– Rendben. Te?
– Figyelj… – kezdte, majd elhallgatott egy pillanatra. – A szüleinkről akartam beszélni. Igazad volt.
Anna nem szólt közbe.
– Rájöttem, hogy… hogy nem igazán vettem ki a részem a dolgokból. Amikor apa beteg volt. Meg úgy általában. Azt gondoltam, te úgyis megoldod. Hogy neked így kényelmesebb, mert közelebb laksz.
– Soha nem kérdezted meg – mondta Anna csendesen.
– Tudom.
Rövid csend telepedett közéjük.
– Nem kérek semmit – folytatta Márk végül. – Csak azt akartam, hogy tudd: meghallottalak. Vasárnap.
– Rendben – válaszolta Anna. – Én is meghallottalak.
Nem beszéltek sokáig, talán öt percig sem. Mégis, hosszú évek óta ez volt az első alkalom, hogy kimondtak valamit, amit korábban inkább elhallgattak. Nem vádaskodtak, és nem kértek bocsánatot – egyszerűen elismertek valamit. „Meghallottalak.” Néha ez nem tűnik soknak. De néha éppen ennyi elegendő.
Anna letette a telefont, és az ablakhoz lépett. Az eső elállt. Az ég kitisztult, magas és világos lett, azzal a különös, októberi fénnyel, amely egyszerre hideg és áttetsző. A párkányon ott állt a fikusza, amelyet három éve vett a piacon néhány ezer forintért, és amelyet időnként elfelejtett meglocsolni – mégis makacsul növekedett, csendesen, szemrehányás nélkül.
Anna észre sem vette, hogy elmosolyodott. Valami megmozdult benne. Nem minden, nem végleg – de valami igen. És talán ez a valami fontosabb volt bárminél, amit örökölni lehet.