— Maradsz még? — kérdezte az anya.
— Nem tudom — felelte Márk vállvonva. — Majd kiderül.
— Várjatok — szólalt meg Anna hirtelen.
Az anya megtorpant az ajtóban. Márk is felnézett a telefonjáról.
— Egy pillanat. Szeretnék tisztázni valamit.
— Az imént azt mondtátok, hogy a ház Márké lesz — kezdte Anna nyugodt hangon, anélkül hogy felemelte volna a hangját. — Közvetlenül utána pedig arról beszéltetek, hogy nekem kell majd segítenem a bevásárlásban, az ügyintézésben, a mindennapi dolgokban. Jól értem, mire ment ki ez az egész?
— A családban természetes, hogy támogatjuk egymást — válaszolta az apa, de már nem olyan határozottan, mint korábban.
— Nem ezt kérdeztem — nézett rá Anna egyenesen. — A vagyon Márké. A gondoskodás az enyém. Így hangzott el, ugye?
— Túlbonyolítod — húzta el a száját az anya. — Nem idegenek vagyunk.
— Nem bonyolítom. Pontosítok.
A levegő megfeszült a szobában. Az apa nem ellenségesen nézett a lányára, inkább azzal a fajta ingerültséggel, ami akkor jelenik meg valakiben, amikor egy számára magától értetődő dolgot hirtelen megkérdőjeleznek. Az anya összekulcsolta a kezét a hasa előtt — Anna jól ismerte ezt a mozdulatot gyerekkorából. Így állt, amikor vitára készült, de nem akarta, hogy ez látszódjon rajta.
— Mit szeretnél hallani? — kérdezte végül az apa. — Elmondtuk. Márknak nagyobb szüksége van rá. Nőnek a gyerekei, kell nekik egy otthon. Te egyedül vagy, van saját lakásod.
— Az indoklást értem — felelte Anna. — Csak nevezzük nevén a dolgokat. Nélkülem döntöttetek. Rendben, ez a ti házatok, jogotok van hozzá. De akkor osszuk el tisztességesen azt is, ami ezzel jár.
— Miféle „azzal jár”? — csattant fel az anya hangja, kissé magasabban, mint szerette volna. — Mióta számolgatunk így egymás között?
— Az előbb soroltátok fel: fuvarok, bevásárlás, ház körüli teendők. Ez mind felelősség. Csak épp már elosztottátok, anélkül hogy kimondtátok volna.
Márk lassan letette a telefonját az asztalra. Most először figyelt igazán.
Anna hagyta, hogy a csend dolgozzon. Aztán egyenletes, tárgyilagos hangon, indulat nélkül mondta ki:
— Ha a teljes örökség a bátyámé lesz, akkor a gondoskodás is legyen az övé.
Mintha valami láthatatlan tárgy zuhant volna a padlóra.
Az anya hátralépett, és a félfának támaszkodott. Az apa ajkai szétnyíltak, majd újra összezáródtak. Olyan arckifejezéssel nézett Annára, amilyet még sosem látott rajta: nem harag volt, nem sértettség, inkább zavartság. Mintha ismert nyelven hallott volna egy mondatot, amelyre mégsem számított.
Márk mozdulatlanul ült.
— Ez kegyetlenség — szólalt meg végül az anya, és a hangja megbántott, szinte gyermeki volt. — A szüleid vagyunk. Úgy beszélsz rólunk, mintha idegenek lennénk.
— Nem vagyok kegyetlen — válaszolta Anna halkan. — Csak következetes. Aki döntést hoz, vállalja a következményeket is. Ti így határoztatok. Én pedig ennek megfelelően állok hozzá.
— Miféle következetesség… — sóhajtott az apa, és most már inkább fáradtság volt a hangjában, mint meggyőződés. — Család vagyunk. Itt nem méricskélünk.
— De az előbb mégis mérlegeltetek. A ház Márké, mert neki családja van. Számba vettétek a körülményeket, és döntöttetek. Én csak azt kérem, hogy a számítás legyen teljes.
Az anya most másképp hallgatott. Nem a visszavágásra készült, hanem figyelt.
— Nem fordítok hátat nektek — folytatta Anna. — Segíteni fogok, amikor tudok és amikor akarok. Szeretetből. De nem azért, mert úgy osztottátok ki a szerepeket, hogy nekem kötelességem lett volna.
— Akkor most egyszerűen magunkra hagysz minket? — kérdezte az anya csendesen.
— Nem. Azt mondtam, szeretetből. De nem azért, mert nekem nem jutott semmi, ezért cserébe többet kellene tennem, mint bárki másnak.
Ekkor Márk felállt, odament az ablakhoz, és kinézett az udvarra. Hosszú másodpercekig állt ott némán, aztán visszaült a helyére.
Az ebéd szokatlanul csendben telt. Az anya feltálalta a krumplit, a sült halat, az uborkát, a kenyeret — mindent ugyanazzal a gondossággal, mint máskor. Az apa néha odaszólt, hogy adják tovább a sót vagy a kenyeret. A kanalak halkan koccantak a tányérhoz. Kint a száraz, őszi szél leveleket sodort végig az udvaron.
Anna evett, és arra gondolt, hogy ebben a némaságban nincs semmi drámai. Nem érzett diadalt, de bűntudatot sem. Inkább csak kimerültséget amiatt, hogy ennek a beszélgetésnek most kellett megtörténnie. Hogy évekkel korábban nem került rá sor — amikor ő állt sorba a gyógyszertárban, amikor szabadságot vett ki az orvosi vizsgálatok miatt, amikor mindent szó nélkül intézett, mert az „magától értetődő” volt.
Szeretet — ízlelgette magában a szót. Talán nem is tisztán szeretet volt, hanem kényelem is. A kettő sokáig élt egymás mellett, elválaszthatatlanul. Ez nem jelentette, hogy ne lett volna valódi érzelem. Az anya szinte minden nap telefonált. Az apa, amikor Anna érkezett, mindig kiment elé a kapuhoz, pedig a lánya mondta, hogy nem szükséges. Ezek apró, valódi gesztusok voltak. Csak éppen senki nem gondolta végig, hogy a szeretet és a kötelesség nem ugyanaz. Ha összekeverik őket, még jó szándékkal is, annak előbb-utóbb ára van.
Az anyjára pillantott. Látta maga előtt a tekintetét: először a magától értetődő egyetértés várakozása, aztán a sértettség, végül az a hosszú, nehezen megfejthető hallgatás. Az anyja nem volt rossz ember. Egyszerűen egy olyan világban nőtt fel, ahol a rend így működött: a fiúé a ház, a lányé a gondoskodás. Ezt senki nem írta le szabályként. Olyan volt, mint az éghajlat — adottság, amelybe beleszületnek, és amelyet ritkán kérdőjeleznek meg.