— Na, hogy sikerült az út? — fogadta Annát az édesanyja az előszobában, miközben a kötényébe törölte a kezét. — Márk már itt van, menjetek be, apátok mindjárt jön.
Anna lehúzta a cipőjét, felakasztotta a kabátját a fogasra, majd bement a nappaliba. Márk a kanapén ült, telefon a kezében. Úgy helyezkedett el, ahogy az szokott, aki csak beugrott, és bármikor kész továbbállni: félig oldalra fordulva, enyhén megfeszülve, mintha egyetlen mozdulattal felpattanhatna. Nem nézett fel.
A konyhából főtt krumpli és sült hús illata szivárgott be — az anyja már reggel óta sürgölődhetett. Ez önmagában nem jelentett semmit: nála az ételkészítés nem igényelt különösebb apropót.
Anna az ablak melletti székre telepedett. Odakint a megszokott udvar tárult elé: egy nyárfa, amelyről már félig lehullottak a levelek, garázsok sora, és egy macska a fészer tetején. Az állat olyan közönnyel figyelte a világot, mintha semmi köze nem volna az alatta zajló eseményekhez. Anna rajta felejtette a tekintetét, és arra gondolt, bizonyára a nyaraló papírjairól lesz szó. Az apja már régóta emlegette, hogy rendbe kellene tenni a tulajdonviszonyokat, amíg mindketten élnek, és nincs semmi baj. Vagy talán a veranda felújítása kerül elő — a tetőt ideje lenne kicserélni, mielőtt teljesen tönkremegy. Valami hétköznapi, háztartási téma, amelyről mindenki egyetértően beszél, aztán hónapokig nem történik semmi.
Az apja néhány perc múlva jelent meg. Otthoni nadrágot és kockás inget viselt, haja gondosan megfésülve. Komolyabbnak tűnt, mint egy átlagos vasárnapon. Anna észrevette ezt a különbséget, de nem volt ideje végiggondolni, mert a férfi már le is ült vele szemben, a fotelbe.
— Jó, hogy mindketten eljöttetek — kezdte. — Anyátokkal régóta forgatjuk magunkban ezt a dolgot. Úgy döntöttünk, jobb, ha nyíltan kimondjuk, hogy később ne legyen félreértés.
Az anya kijött a konyhából, ismét megtörölte a kezét — pedig már száraz volt —, majd szó nélkül leült Márk mellé a kanapéra. Kezét az ölébe tette.
— Arra jutottunk, hogy a ház Márké lesz, amikor mi már nem leszünk — mondta az apa tárgyilagos hangon. — Minden hivatalosan lesz elintézve, hogy egyértelmű legyen, vita nélkül.
Anna előbb az apjára, aztán az anyjára nézett, majd vissza az apjára. Várt. Úgy érezte, most következik valami „de” vagy „viszont”. Nem jött folytatás.
— Neki nagyobb szüksége van rá — tette hozzá az apa, mintha ezzel lezártnak tekintené az ügyet. — Családja van, gyerekek, gazdaság. Kell egy biztos hely, ahol élhetnek.
— Neked úgyis rendeződik minden — szólt közbe az anya, és arra az enyhén leereszkedő, jószándékúnak szánt pillantásra váltott, amely vigasztalásnak készült. — Lakásod van, jó állásod. Neked megvan mindened.
Anna lassan bólintott. Nem azért, mert nem értette volna, amit hall, hanem mert túl jól értette, és időre volt szüksége.
Márk nem szólt egy szót sem. Nem tiltakozott, nem pontosított, még csak rá sem nézett a nővérére. Hallgatása önmagában állásfoglalás volt — az a fajta, amely nem igényel magyarázatot.
Az egész legfeljebb negyedórát vett igénybe. Vagy inkább tizenöt perccel azelőtt kezdődött, hogy Anna ráébredt: ez valójában nem párbeszéd.
Az apja egyenletes, magabiztos hangon beszélt — úgy, mint aki már rég meghozta a döntést, és most pusztán tájékoztat. Az anya bólogatott, időnként kiegészítette egy-egy mondattal. Márk továbbra is csöndben maradt. Anna figyelt.
És miközben hallgatta őket, arra gondolt, hogy ez a ház — ahol felnőtt, ahol volt egy saját szobája virágmintás tapétával, amit ötödikes korában maga választott, ahol egyetemistaként a szünidőkben délig aludt — most hivatalosan is kikerül az életéből.
Nem azonnal. Majd egyszer, ha eljön az ideje.
De a döntés már most megszületett. Itt, ennél az asztalnál. Nélküle.
Nem tudta pontosan megnevezni, mit érez. Sérültséget talán. Meglepődést biztosan. És valami hűvös, éles érzést, amelynek még nem volt neve. Ami azonban igazán foglalkoztatta, az a szülei természetessége volt. Ahogyan mindezt magától értetődőnek tekintették. Összegyűlnek, közlik, lezárják, aztán terítenek, mert a krumpli már megfőtt.
Anna tisztán emlékezett néhány évvel korábbra, amikor az apját sérvvel kezelték, és alig tudott járni. Ő szabadságot vett ki, és hetente háromszor — néha többször is — átvágott a fél városon. Orvoshoz vitte, sorban állt a körzeti rendelőben és a sebészeten, bevásárolt, kiváltotta a recepteket, intézte a gyógyszertári kedvezményeket, amelyeket az apja egész életében nem tanult meg egyedül elrendezni. Az anya olyankor a konyhában ült, az ablakot nézte vagy krumplit hámozott. Gyorsabban öregedett, mint az apa, és a városi utak kimerítették — ezt maga mondta, amikor Anna rákérdezett. Anna igyekezett nem firtatni többet, hogy ne bántsa meg.
Márk az első napokban megjelent — amikor még nem lehetett tudni, szükség lesz-e műtétre. Segített néhány nehezebb zsákot bepakolni a garázsba. Aztán dolga akadt. Telefonált, hetente néhányszor megkérdezte: „Hogy van apa?” Anna tudta, hogy ez is törődés. Csak másfajta.
Akkoriban senki nem mondta ki, ki viseli a nagyobb terhet. Olyan dolog volt ez, amit mindenki természetesnek vesz, és amiről addig nem beszélnek, amíg problémává nem válik.
— Na, örülök, hogy ezt megbeszéltük — állt fel végül az anya. — Feltettem a krumplit, mindjárt ebédelünk. Márk… — és a levegőben ott maradt valami, ami jelezte, hogy a beszélgetésnek még koránt sincs vége.