…hogyan bámulhatják a férfiak az irodában! Nem félsz, hogy egyszer csak valaki elcsábítja?
Gergő eleinte elengedte a füle mellett az efféle célzásokat. Úgy tett, mintha meg sem hallaná, amit az anyja sugall, ám a folyamatos ismételgetés lassan mégis nyomot hagyott benne. Fél év elteltével már azon kapta magát, hogy gyanakvó szemmel méregeti Lilla ruháit, és valóban túl merésznek látja azt, ami korábban teljesen természetes volt számára.
Egy hétvégi napon, amikor Lilla nagytakarításba kezdett, Gergő hirtelen ötlettől vezérelve a szekrényéhez lépett, és elkezdte átválogatni a ruháit.
— Lilla, ezt a ruhát, ezt a nyári darabot, ezeket a szoknyákat meg nadrágokat… és ezeket a blúzokat is tedd félre. Menjenek a kukába — jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
— Tessék? — fordult felé döbbenten a nő. — Hiszen szinte újak! Alig volt rajtam némelyik.
— Nem érdekel. Nekem nem tetszenek. Nem akarom, hogy ilyenekben járj el otthonról — zárta rövidre a vitát.
— Úgy rémlik, nem kértem engedélyt — felelte Lilla hűvös nyugalommal. — Tudom, hogyan öltözzek fel.
Aznap komoly veszekedés kerekedett. Gergő, aki addigra már átvette anyja gondolkodásmódját, nem akarta kiengedni a kezéből az irányítást. Eleinte csak a ruhatárba szólt bele, később már Lilla barátnői sem voltak neki megfelelőek. A munkahelyét is kifogásolta, végül pedig a nő családjába is belekötött.
Lilla eleinte próbált türelmes maradni. Magyarázott, érvelt, békíteni igyekezett, de amikor rájött, hogy minden szava lepattan a férjéről, elhatározta, hogy más módszerhez folyamodik.
A terhessége negyedik hónapjában járt, amikor egy reggel összepakolta a személyes holmiját, és nyomtalanul eltűnt.
Gergő másfél hónapon át kétségbeesetten kutatott utána. Felkereste a nő szüleit, barátnőit, a nővérét és az öccsét is, de senki sem árulta el, hol lehet. Az egykori munkahelyén is érdeklődött, de mivel Lilla a várandóssága miatt felmondott, ott sem tudtak róla semmit.
A feszültséget végül az anyján vezette le.
— Minden miattad van! — kiabálta egy alkalommal Ildikónak. — Miért kellett beleütnöd az orrod a házasságomba? Hol van most? Jól van egyáltalán? Mi van a gyerekkel? Semmit sem tudok!
Ildikó megrettent a kialakult helyzettől, és azonnal visszakozni kezdett.
— Én csak jót akartam! — védekezett. — Egy anya a fia boldogságát szeretné. Ki gondolta volna, hogy a feleséged fogja magát, és felszívódik ebben a nagyvárosban? Én a családotokat próbáltam összetartani!
— Sikerült is „összetartani”! — csattant fel Gergő. — Többé ne avatkozz az életembe, különben komolyan mondom, nem vállalok felelősséget a reakcióimért!
Végül Lillát azért találta meg, mert a nő úgy döntött, engedi. Három héten keresztül könyörgött neki bocsánatért, megígérte, hogy soha többé nem korlátozza, nem kérdőjelezi meg a döntéseit. Lilla, látva rajta az őszinte megbánást, végül adott még egy esélyt.
Gergő valóban megváltozott.
Megszületett a kisfiuk, és a fiatal szülők minden figyelmüket a babára fordították. A mindennapjaikat az etetés, altatás és pelenkázás töltötte ki. Egyvalaki azonban továbbra is talált kifogásolnivalót: Ildikó.
Amikor az unoka betöltötte a másfél évet, az asszony egy régóta dédelgetett kérdéssel fordult a menyéhez:
— Mondd csak, mikor tervezel visszamenni dolgozni?
Lilla meglepetten nézett rá.
— Miért kérdezed? — válaszolta nyugodtan, de a hangjában már ott bujkált az óvatosság.