Kivettem a bankkártyámat, finoman elhúztam Márk kezét a terminál elől, és a saját plasztikomat érintettem az olvasóhoz. A készülék vidáman csippant, majd kiköpte a blokkot.
– Nóra, mit művelsz?! Ne csináld, mindjárt felhívom a fiamat, azonnal átküldi! – az arca foltokban vörösödött el.
– Márk, vegyél levegőt – mosolyogtam rá nyugodtan, nehogy még jobban elhatalmasodjon rajta a pánik. – Mire az alkalmazásod végre betölt, még a végén itt tartanak mosogatni, hogy ledolgozzuk a tartozást. Ráadásul tegnap voltam manikűrösnél.
Megpróbált nevetni, de a szája sarka csak bizonytalanul rándult.
– Borzasztóan szégyellem… El sem tudom képzelni, mit gondolhatsz most rólam. Ez annyira megalázó.
– A múlt héten az én bankom fagyasztotta be a kártyámat a pénztárnál – feleltem, miközben a blokkot a táskámba csúsztattam, és összeszedtem a holmimat. – Mögöttem tíz szigorú tekintetű nő állt, roskadásig pakolt bevásárlókocsival. A technika néha kiszúr velünk. Engedd el. Tekintsük úgy, hogy ma én hívlak meg. Jövő hétvégén meghívsz egy kávéra és süteményre, és kvittek vagyunk. Induljunk?
Kiléptünk az utcára. Márk elkísért a taxiig. Az egész úton megtörtnek tűnt, idegesen babrálta a kabátja gombját, és legalább ötször kért bocsánat.
Otthon lemostam a sminkemet, és egy rezignált sóhaj szakadt fel belőlem. Hát így ér véget egy ígéretes mese. A férfiúi büszkeség törékenyebb, mint egy kristályváza – elég egy rossz pillanat a bankterminálnál, és darabokra hullik.
Valószínűleg most is a szégyentől emésztette magát, holnap pedig letiltja a számomat, sőt talán még várost is vált, csak hogy soha többé ne kelljen hasonló helyzetbe kerülnie. Kár érte, mert igazán rendes férfinak tűnt.
Gondolatban elköszöntem tőle, aztán lefeküdtem aludni.
Kedden reggel az irodában minden a megszokott mederben folyt: jelentések, táblázatok, egy kis csevegés az időjárásról a lányokkal. Az előző esti randira még csak nem is gondoltam.