– Nincs elegendő fedezet.
Márk arcáról a mosoly egyetlen pillanat alatt eltűnt, mintha valaki egyszerűen letörölte volna róla.
– Egy másodperc, ez biztos valami tévedés – motyogta zavartan. Előkapta a telefonját, és megpróbált az alkalmazáson keresztül fizetni. A készülék azonban ismét ugyanazzal az árulkodó, kellemetlen hanggal reagált.
Mintha megdermedt volna körülötte a levegő. Az arca elsápadt, ujjai idegesen cikáztak a kijelzőn, miközben megnyitotta a banki applikációt. Az étterem wifi-hálózata csigalassúsággal működött; a betöltést jelző kis kör makacsul forgott, majd az alkalmazás a lehető legrosszabb pillanatban lefagyott.
A fejemben azonnal felvillant egy piros figyelmeztető jelzés:
Na tessék. Klasszikus szélhámos-történet. Mindjárt jön a mese az otthon felejtett pénztárcáról vagy a bosszúálló exfeleségről, aki zároltatta a számlát.
Lelkileg felkészültem a legkellemetlenebb jelenetre.
Aztán jobban megnéztem őt. Az az érett, magabiztos férfi, aki öt perccel korábban még sugárzott az önbizalomtól, most olyan volt, mint egy feleletre szólított diák, aki egyetlen választ sem tud. Apró verejtékcseppek jelentek meg a homlokán. Zavartan tapogatta végig a zakója zsebeit, mintha titkos aranyrudakat rejtegetne bennük.
Egy régi vágású férfi számára az első randin fizetésképtelennek bizonyulni nem puszta kellemetlenség – az maga az egó nyilvános kivégzése.
Közben a pincér ott állt fölöttünk, és arckifejezése nyíltan azt üzente: megveti azokat, akik rendelés előtt nem ellenőrzik az egyenlegüket.
– Nóra, én… esküszöm, nem értem. Tegnap érkezett egy szép összegű prémium a számlámra – nézett rám olyan őszinte, kétségbeesett tekintettel, hogy abban a másodpercben szertefoszlott minden gyanúm. Fogalma sem volt, mi történik, és láthatóan emésztette a szégyen.
Ha húszéves lennék, talán forgatnám a szemem és jelenetet rendeznék. De negyvenhét vagyok, és pontosan tudom, mennyire kegyetlenül cserben tud hagyni a technika.
Szó nélkül a táskám felé nyúltam.