Negyvenöt felett az online társkeresés inkább hasonlít szerencsejátékra, mint romantikára: a „főnyeremény” helyett többnyire vagy egy magát félreismert zseninek tartó férfi akad az ember útjába, aki még mindig az anyjával él, vagy egy önjelölt bölcselő, aki már az első percben részletesen elemzi, mennyire elviselhetetlen volt az exfelesége. Negyvenhét éves koromra vastag páncélt növesztettem a férfimesékkel szemben. Randira inkább megszokásból jártam, nem várakozással – úgy tekintettem rájuk, mint állásinterjúkra.
Márkkal azonban minden másképp indult. Egy városi témájú bejegyzés alatt keveredtünk szóváltásba a kommentek között, élénk eszmecsere bontakozott ki, amely hamar átterelődött privát üzenetekre. Három napon át szinte megállás nélkül beszélgettünk. Ötvenéves volt, rég túl egy váláson. Nem próbált olcsó poénokkal hatni, és nem panaszkodott az élet igazságtalanságára sem. Péntek estére vacsorára hívott.
Kiváló helyet választott. Olyan éttermet, ahol a zene csak finoman szól a háttérben, a pincérek hangtalanul suhannak az asztalok között, és a lágy, meleg fény jótékonyan kisimítja az arcokról a hét fáradtságát. Márk a bejáratnál várt egy elegáns, visszafogott csokorral a kezében. Makulátlanul öltözött, jó illat lengte körül, a mosolya pedig őszintének tűnt.
Majdnem négy órán át ültünk egymással szemben. Az idő észrevétlenül telt, mi pedig könnyesre nevettük magunkat az egyetemi emlékeken. Remek mesélőnek bizonyult, finom öniróniával fűszerezve a történeteit. Ahogy hallgattam a kellemes baritonját, fejben sorra pipáltam ki a tulajdonságokat: intelligens, tisztességes, nagyvonalú, humoros.
Aztán megérkezett a számla, és a varázslat hirtelen megbillent.
Még mindig az egyik viccemen derülve Márk előhúzott a pénztárcájából egy tekintélyt parancsoló fekete bankkártyát, és könnyed mozdulattal a terminálhoz érintette.
Egy hosszú, kellemetlen hang hasított a csendbe.
A fiatal pincér – arca szinte arisztokratikusan hűvös – a kijelzőre pillantott, majd felemelte a tekintetét, és szólásra nyitotta a száját.