Márciusban töltötte be a tizennyolcat.
Áprilisban, egy szombati napon, a legelső busszal érkezett. Fél tizenegy lehetett, amikor meghallottam a lépteit a folyosón. Sietős, mégis könnyed járás volt. Három rövid kopogás az ajtón.
– Mama, én vagyok.
Belépett, a kezében a jól ismert táskával. Mandarin, keksz, keresztrejtvény. Mint mindig.
Leült mellém. Hallgatott egy kicsit – ugyanúgy, mint amikor valami igazán fontosat készült mondani.
– Mama – kezdte végül –, kivettem egy lakást. Szép, egyszobás. Van benne egy külön szoba neked. Illetve… a nappaliban lesz az én kanapém, a háló a tiéd. Világos, második emelet, a buszmegálló a sarkon.
Csak néztem őt.
– Márk…
– Várj, kérlek. – Előhúzott egy papírt a zsebéből. – Itt a szerződés. Már át is vittem pár dolgot. Az ágyat, egy éjjeliszekrényt. És találtam egy bögrét is. Fehéret, kékkel festett virágokkal. Emlékszel, meséltél egy ilyenről? Egy bizományiban bukkantam rá. Nem pontosan olyan, de majdnem.
Egy pillanatra elállt a lélegzetem.
– Márk, ez rengeteg pénz. Dolgozol is, tanulsz is…
– Mindent átgondoltam – felelte nyugodtan. – Meg tudom oldani. – Úgy nézett rám, ahogy csak ő tudott: komolyan, eltökélten, azokkal a szemekkel, amelyeket az első napjától ismertem. – Öt éve várok erre. Emlékszel, tizennégy voltam, amikor megígértem? Azt mondtam, nem felejtem el. És nem felejtettem el.
Én sem felejtettem.
Ott ültem az unokámmal szemben – ezzel a felnőtté lett fiúval, akit én tanítottam járni, beszélni –, és egyetlen szó sem jött ki a számon.
– Mama, ne sírj – kérlelt halkan. A hangja megremegett. – Ugyan már…
– Nem sírok – válaszoltam. És abban a pillanatban mégis elsírtam magam.
Magához ölelt. Kissé ügyetlenül, férfias zavarban, mintha nem tudná pontosan, hogyan kell. Én pedig hozzábújtam, és csendesen sírtam, ahogy az idősek sírnak – hang nélkül, csak a könnyek folytak, és nem akartam visszatartani őket.
– Ennyi volt, mama – ismételgette. – Most hazamegyünk.
Haza.
Elbúcsúztam Máriától.
Az utóbbi hónapokban már alig kelt fel az ágyból. Amikor meglátott, halvány mosoly jelent meg az arcán.
– Na, hát mégis elmész?
– Igen, Mária.
– Tudtam, hogy eljön érted.
– Eljött.
Elégedetten bólintott, mint aki végre visszaigazolást kap arra, amit régóta bizonyosnak hitt.
– Mária – mondtam óvatosan –, gyere velünk. Márk rendes fiú, biztosan nem mondana nemet. Szólnék neki…
– Nem – felelte egyszerűen. – Nem, Erika. Ez most a te időd. Menj. Én már megszoktam itt. És különben is, ki fejtené meg a rejtvényeket Dórának? – A szomszéd szobában lakó asszony alig látott.
Ránéztem.
– Mária, én…
– Menj csak – szakított félbe gyengéden. – És írj nekem. Szeretem a leveleket.
Három nappal a költözés után küldtem az elsőt. A válaszát Dóra írta le, mert Mária már nem tudott – diktálta neki lassan, Dóra pedig kissé ügyetlen, de olvasható betűkkel vetette papírra. Másfél éven át leveleztünk, egészen Mária haláláig.
Csendesen ment el, álmában. Pont úgy, ahogyan kívánta.
Az utolsó levelét később kaptam meg – Dóra adta postára, mit sem sejtve arról, hogy Mária azon a napon meghalt.
A levélben a rejtvényekről írt, Dóráról, a közeledő tavaszról. A végén ezt üzente:
„Erika, jól tetted, hogy kivártad. Az ilyen unoka ritka kincs. Vigyázzatok egymásra.”
A levelet ma is őrzöm. A komód felső fiókjában tartom, a fehér, kék virágos bögre mellett.
András egy héttel a költözésem után értesült róla.
Felhívott. Zavartan, értetlenül.
– Anya, hol vagy?
– Márknál.
– Márknál? De hát ő még…
– Lakást bérelt – mondtam nyugodtan. – Befogadott.
Hosszú csend következett.
– De hát egyetemista. Hogy tudna ő…
– Dolgozik is – válaszoltam. – Van mellékállása. Megáll a lábán.
Három nappal később megjelent. Csengetett, Márk nyitott ajtót. A konyhában ültem, és hallottam, ahogy az előszobában halkan, feszült hangon beszélnek.
Aztán András belépett. Leült velem szemben. Sokáig nem szólt.
– Anya… – kezdte végül. – Én…
– András – vágtam közbe –, nem muszáj.
– De igen, muszáj. – Lesütötte a szemét. – Hibáztam. Tudom. Csak azt hajtogattam magamnak, hogy ez ideiglenes, hogy így jobb lesz neked, hogy ott nagyobb biztonságban vagy…