Mielőtt kilépett volna, mindig ugyanazt ismételte:
– Anya, hogy vagy? Minden rendben lesz, kitalálunk valamit hamarosan.
„Kitalálunk valamit.” Ez a mondat sokáig visszhangzott bennem.
Aztán a látogatásai ritkultak. Előbb kéthavonta jött, később háromhavonta egyszer. Anna egyszer sem tette be a lábát.
Márk viszont… ő kéthetente megjelent. Egyedül utazott, busszal – másfél órát zötykölődött oda, ugyanennyit vissza. A szülei nem kísérték. Tizenhárom éves volt, mégis felszállt a járatra, és eljött hozzám. Kéthetente. Rendszeresen.
Márk látogatásai
Szombatonként érkezett. A legkorábbi busz kilenckor indult, így fél tizenegy körül már a folyosón hallottam a lépteit. Felismertem azt a könnyű, sietős járást. Aztán kopogott – három rövid koppanás. Mindig három.
– Mama, én vagyok.
Egy táska lógott a vállán. Mindig hozott valamit: mandarint vagy almát, a kedvenc kekszemet, néha egy rejtvényújságot. Tudta, hogy szeretek keresztrejtvényt fejteni, és ezt sosem felejtette el.
Leült mellém, és mesélni kezdett. Iskoláról, barátokról, könyvekről, amelyeket olvasott. Én pedig figyeltem őt. Néztem, ahogy változik az arca, mélyül a hangja, hosszabbodik a mozdulata. Tizenhárom volt, aztán tizennégy, majd tizenöt. Az idő rajta látszott a leginkább.
Egyik alkalommal – tizennégy éves lehetett – szokatlanul komolyan ült le mellém. Hallgatott egy darabig, majd halkan megszólalt:
– Mama, ne hidd, hogy nem értem.
– Mit értesz, Márk? – kérdeztem.
– Mindent. – A tekintete nem gyereké volt többé. – Tudom, hogy anya és apa rosszul döntöttek. Tudom, hogy nem itt lenne a helyed. Nem tudtam megakadályozni… kicsi voltam. De emlékszem mindenre.
Ránéztem, és éreztem, hogy összeszorul a torkom.
– Nem kell erről beszélnünk – suttogtam.
– De igen – felelte határozottan. – Azt akarom, hogy tudd: nem felejtettem el. És nem is fogom.
Csend telepedett ránk.
– Jó ember vagy – mondtam végül.
– Már nem vagyok kisfiú – javított ki komolyan, sértődés nélkül. – Tizennégy éves vagyok.
Elnevettem magam, ő is felkacagott, és egy pillanatra újra az a kisgyerek volt, aki valaha futva bújt a karjaimba.
Mária
A szobatársam, Mária, idővel egészen közel került hozzám. Nyolcvanéves volt, amikor összekerültünk. Apró termetű, törékeny asszony, éles elmével és még élesebb nyelvvel. Nem született gyermeke – így alakult az élete. Sokáig egyedül élt, végül ide került.
Soha nem panaszkodott. Sem a sorsára, sem a magányra, sem arra, hogy nem lett családja.
– Erika – mondogatta gyakran –, az önsajnálat a legrosszabb időtöltés. Inkább fejtsünk meg egy rejtvényt.
Így hát rejtvényt fejtettünk. Ő matematikus volt, én inkább a humán tárgyakban mozogtam otthonosan. Állandóan ugratott, hogy a történelem nem is igazi tudomány, mire én azzal vágtam vissza, hogy a matematika száraz számhalmaz csupán. Nevetve vitatkoztunk.
Egy nap, a rá jellemző egyenességgel, nekem szegezte a kérdést:
– Erika, el fog jönni érted az unokád?
Elgondolkodtam.
– Nem tudom.
– El fog – jelentette ki megingathatatlanul. – Látom, hogyan néz rád. Az ilyen fiúk nem hagyják cserben az embert.
– Most még csak tizenhárom.
– Most. – Felvette a rejtvénylapot. – De egyszer tizennyolc lesz. Várj türelemmel.
Vártam.
Öt év
Öt év hosszú idő.
Ennyi idő alatt Mária látása annyira megromlott, hogy alig tudott olvasni. Én olvastam fel neki: könyveket, újságcikkeket, a keresztrejtvények kérdéseit. Ő lehunyt szemmel hallgatta, néha elmosolyodott.
Öt év alatt András szinte teljesen eltűnt. Utoljára a hetvenedik születésnapomon jött. Tortát hozott, maradt egy órát. Figyeltem őt, és azon tűnődtem: ez az én fiam. Én hoztam világra, én neveltem fel. Ott ült mellettem, időnként az órájára pillantva.
Anna akkor sem jött.
Öt év alatt Márk felnőtt. A mandarinos táskát cipelő kamaszból tizennyolc éves fiatalember lett. Megnyúlt, kiszélesedett a válla, a hangja mélyebbé vált. Csak a kopogása maradt változatlan: három rövid ütés az ajtón.
És a táska is ugyanaz maradt. Mandarinnal, keksszel, rejtvénnyel.
Az utóbbi két évben arról mesélt, hogy munkát vállalt iskola mellett, és félretesz pénzt. Először egy barátjával bérelt szobát, később már egyedül lakott. Néha ennyit mondott:
– Mama, készülök.
Soha nem kérdeztem, mire. Tudtam.
Mária is tudta. Időnként rám kacsintott, mintha azt mondaná: légy türelemmel, hamarosan meglátod.