Emlékszem arra a vasárnapra, mintha csak tegnap történt volna. Augusztus volt, fullasztó hőség ült a levegőben, estére vihart jósoltak. András aznap a megszokottnál sokkal korábban állított be – rendszerint ebédidő táján jött, együtt ettünk, aztán ment is a dolgára. Most azonban már kilenckor az ajtóban állt. Nem egyedül érkezett: vele volt a felesége, Anna, és az unokám, Márk is, aki akkor tizenhárom éves volt.
Megörültem nekik. Azt gondoltam, milyen szép, hogy mindannyian eljöttek, főzök valami finomat, együtt töltjük a napot. Teríteni kezdtem. András némán ült a konyhában. Anna az előszobában maradt, a telefonját nézte, mintha nagyon fontos dolga volna. Márk bement a szobámba, leült az ágy szélére, és hallgatott.
Ránéztem, és azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben. Az arca feszült volt, a tekintetét a padlóra szegezte.
– Márk, mi bánt? – kérdeztem.
Nem felelt, meg sem mozdult.
– Anya – szólalt meg ekkor András az ajtóból. – Beszélnünk kell.
Letettem a kanalat az asztalra.
– Hallgatlak.
Hosszan magyarázott. Arról beszélt, hogy a lábtörésem óta nehezen mozgok, gondoskodásra szorulok. Ők mindketten dolgoznak Annával, nincs, aki napközben mellettem legyen. Találtak egy jó helyet – nem államit, hangsúlyozta –, rendes intézmény, szakképzett ápolókkal, rendszeres étkezéssel. Csak átmenetileg, mondta. Amíg megerősödöm, amíg kitalálnak valami mást.
Átmenetileg.
Miközben beszélt, én Márkot figyeltem. Ugyanúgy ült, ökölbe szorított kézzel, lehajtott fejjel. Tudta. Pontosan tudta, miért jöttek.
És nem tehetett semmit. Tizenhárom éves gyerek – mit is tehetett volna?
– Rendben – válaszoltam végül.
András arcán meglepetés suhant át; talán vitára számított. De nem láttam értelmét. Minden eldőlt már azelőtt, hogy beléptek volna: látszott Anna kerülő pillantásán, András feszültségén, Márk összeszorított kezén. Én csak akadály voltam az életükben.
– Jól van – ismételtem meg. – Összepakolok.
Márk ekkor felnézett. A szemében volt valami kimondhatatlan, amit ha felidézek, ma is elszorul a torkom. Nem sírt. Csak nézett rám.
Rámosolyogtam – legalábbis megpróbáltam. Nem tudom, mennyire sikerült.
Beletettem néhány ruhát egy táskába, és elindultunk.
A nevem Erika Fedorovna. Most hetvennégy éves vagyok. Amikor bekerültem az otthonba, hatvankilenc voltam.
Mindig is önálló nőnek tartottam magam. A férjem, Péter, korán meghalt: én negyvenkét éves voltam, András tizennyolc. Nem engedhettem meg magamnak az összeomlást. Dolgoztam gyárban, később egy boltban, közben felneveltem a fiamat. András megnősült, feleségül vette Annát, megszületett Márk.
Amennyire csak tudtam, segítettem nekik. Márk születésétől iskoláskoráig szinte minden nap együtt voltunk, amíg a szülei dolgoztak. Sétálni vittem, mesét olvastam neki, én fogtam a kezét, amikor járni tanult, én hallgattam az első szavait. Szeretett engem, ezt biztosan éreztem. Ha meglátott, rohant felém, átölelt, és nem akart elengedni.
Aztán iskolába került. Egyre kevésbé volt rám szükség. A lábam állapota romlott, a törés nehezen gyógyult, lassabban mozogtam. Valószínűleg terhessé váltam számukra.
Így kerültem abba az intézménybe.
Nem állítom, hogy rossz hely lett volna. Hazugság lenne. Tiszta volt, meleg, naponta háromszor kaptunk enni. Az ápolónők udvariasak voltak. A szobatársam, Mária Pavlovna, nyolcvanéves nyugdíjas matematikatanárnő, művelt és érdekes asszony volt.
Mégis hiányzott valami.
Márk nem volt ott.
Ott nem volt meg a fehér bögrém sem, kék virágmintával, amit Márk adott a hetedik születésnapján. Hosszan válogatott a boltban, mire kiválasztotta. A sietségben otthon hagytam.
Nem volt ablak, amely a kertemre nézett volna. A ház előtt három piros rózsabokrot neveltem. András egy évvel később eladta a házat – akkor tudtam meg. A rózsák sorsáról semmit sem tudok.
Az első fél évben András havonta egyszer meglátogatott. Leült az ágyam szélére, maradt úgy fél órát, beszélt néhány udvarias mondatot, majd sietve elköszönt és hazament.