Beléptem a várócsarnokba, és leültem egy hideg, fémvázas székre. Nem messze tőlem valaki a kabátjába burkolózva aludt, fejét a táskájára hajtva. A levegőben olcsó automatás kávé és fertőtlenítőszer szaga keveredett. Vagy talán nem is az. Inkább a szabadság illata volt — kesernyés és száraz, mint az a tegnapi kenyérdarab. Nehéz, érdes, de az enyém.
Még egy órám volt a beszállásig. Elővettem a laptopomat, és megnyitottam a bank oldalát. Hivatalos kérelmet kezdtem írni a közös hitelszerződés felbontásáról, hivatkozva a másik fél megtévesztő eljárására. Csatoltam a közlekedési hatóság rendszeréből letöltött képernyőképet is bizonyítékként.
Utána írtam Júliának: „Megvan a jegy. Nézd meg a leveled, átküldtem a projekt specifikációit. A gépen átnézem még egyszer.”
A munka volt az egyetlen rendszer az életemben, ami soha nem omlott össze alattam. Ha követtem a lépéseket, működött.
A telefonom ismét rezegni kezdett. Nem Bence neve villogott rajta, hanem Kataliné.
— Eszterkém — szólt bele mézes hangon az anyósom. — Ugyan, mi ez a gyerekes cirkusz? Bence elragadtatta magát, de már belátta. Márkot lefektettük, rád sem kérdezett. Gyere haza, üljünk le, beszéljük meg. Te okos nő vagy. Az autó csak vasdarab, Bence majd megoldja. Csak a bankkártyát oldd fel, mert reggel még tejre sincs pénzünk a gyereknek.
Felnéztem a kijelzőre. „Szeged. A beszállás megkezdődött.”
— Katalin — szakítottam félbe halkan. — A hűtő alsó fiókjában, a zöldségek mögött van egy darab kenyér. Az utolsó. Márk nem ette meg. Mártsák vízbe, attól puhább lesz. Reggelire elég.
— Hogy beszélsz?! — sikított fel azonnal, lehullt a kedvesség álarca. — Még hogy vízbe mártani! Elintézem, hogy elvegyék tőled a gyereket! Ott hagytad pénz nélkül!
— Nem hagytam ott — feleltem szárazon. — A lakbér egy hónapra előre rendezve. Felnőtt emberek maguk is képesek munkát találni. Vagy kérjenek segítséget Dórától, hiszen az ő neve is rajta van a biztosításon.
Felálltam, és elindultam a check-in pult felé. A térdeim remegtek, mintha vattából lettek volna, de a hátam egyenes maradt. Először hosszú idő után nem arra vártam, hogy valaki utánam kiáltson vagy számonkérjen.
A pult közelében vettem észre Bencét. Lihegve rohant be a terminálba, kabátja félig nyitva, haja összekócolva. Zavartan pásztázta a tömeget, míg meg nem látott.
Átvágott az emberek között, vállakat lökdösve. A biztonsági sávnál egy őr elé állt.
— Eszter! — ordította túl a csarnok zaját. — Eszter, ne csináld! Tönkreteszed az életem! Hogy fogom fizetni a részleteket? Miből élek majd? Gyere vissza, mindent megbocsátok!
Ott állt a piros szalag mögött, kicsinek és elveszettnek tűnt. Nem a bánat torzította el az arcát, hanem az a nyers rettegés, hogy mostantól senki nem húzza ki a bajból.
Odamentem a határvonalig. Három méter választott el minket, és hat év némán tűrt kompromisszuma.
— Eszter, mondj valamit! — könyörgött, ujjaival a korlátba kapaszkodva. — Csak egy szót! Mondd, hogy visszajössz!
Ránéztem. Nem éreztem sem haragot, sem szánalmat. Olyan volt, mint egy hibás sor egy programkódban — nem javítgatni kell, hanem törölni, és új struktúrát írni helyette.
— Elég — mondtam.
Csak ennyi. Halk volt, mégis mintha elvágták volna a hangját.
A repülőn kikapcsoltam a telefonomat. Tízezer méter magasan döbbentem rá, hogy pontosan annyit nyomok, amennyit egy embernek kell — nem egy idegen elvárásokból öntött betontömb súlyát cipelem. Egyenletesen lélegeztem. Nem füleltem többé arra, ki hogyan sóhajt mellettem.
Szeged csípős széllel fogadott, és Júliával, aki egy papírpohár forró kávét nyomott a kezembe.
— Hogy vagy? — kérdezte.