— A cuccaid kint vannak a folyosón. Márk itt marad velem. Tűnj el — Bence nem emelte fel a hangját.
Az ajtófélfának dőlve álldogált, fogpiszkálóval matatott a fogai között, mintha csak egy unalmas esti jelenetet nézne. A háta mögött Katalin körvonala rajzolódott ki. Az anyósa arcán diadal ült: ajkai vékony csíkba préselve, tekintete jeges és elégedett. Három éve várt erre. Attól a naptól kezdve, hogy visszamentem dolgozni a gyes után, és többet kezdtem keresni, mint az ő „tökéletes fia”.
Lenéztem a bőröndömre. Régi darab volt, a füle megrepedve. Oldalára borulva hevert az olvadó hó vizében — Bence egyszerűen kirúgta az ajtó elé, még mielőtt cipőt húzhattam volna.
— Ehhez nincs jogod — mondtam meglepően higgadtan. — A lakáshitel az én nevemen fut.
— Adóstárs, Eszterkém, adóstárs — lépett közelebb Katalin, mintha csak erre várt volna. — Bence utánanézett. Ma elmész, holnap pedig beadjuk a kérelmet, hogy a gyerek lakhelyét nálunk állapítsák meg. Te úgyis mindig dolgozol, éjfélig a kis játékaidat teszteled. Egy igazi karrierista anya. Márknak itt az óvoda, a barátai.
Belül valami felizzott. Nem fájdalom volt. Inkább az a száraz, égető düh, amely egy QA-mérnököt arra késztet, hogy az utolsó percben is megtalálja a kritikus hibát. Tudom magamról, hogy hirtelen természetű vagyok. Máskor ilyenkor csörömpöl a tányér, remeg az ablak az ordításomtól. Most azonban… most minden másként történt.
Odamentem az előszobaszekrényhez, elővettem a kabátomat. A gyomrom kellemetlenül összerándult — dél óta nem ettem. A konyhaasztalon ott hevert egy megszáradt kenyérdarab, amit Márk hagyott ott. Felvettem, és lassan rágni kezdtem, Bence szemébe nézve. Komótosan. Nyugodtan.
— Ha már eszel, fejezd be, aztán menj — morogta, és látszott rajta, hogy a csendem idegesíti.
Nem feleltem. Stratégián gondolkodtam. Első lépés: a veszteség rögzítése. Második: a gyenge pont azonosítása. Bence sebezhetősége az volt, hogy kiszámíthatónak hitt engem. Arra számított, hogy térdre rogyok, könyörgök a láthatásért, zokogok.
Én pedig csak rágtam a száraz kenyeret, miközben a zsebemben megremegett a telefonom. Üzenet érkezett Júliától, a volt kolléganőmtől, aki két éve Szegedre költözött.
„Eszter, bővül a projekt. Vezető QA-t keresünk. Fizetés a mostanid duplája. A költözést álljuk. Reggelig kell válasz. Jössz?”
Lenyeltem az utolsó falatot. Íztelen volt, akár az elmúlt éveim.
— Márk alszik? — kérdeztem.
— Igen. És eszedbe se jusson felébreszteni — vágta rá Bence.
— Rendben.
Felemeltem a bőröndöt. A repedt fül élesen a tenyerembe vágott, de nem rezdültem. Amikor mögöttem elfordult a kulcs a zárban, a hang nem szakított szét belülről. Csak egy lezárt fejezet kattanása volt.
A lépcsőházban sült hal és savanykás szemétszag keveredett — a harmadikon megint eldugult a szemétledobó. Lifttel mentem le, kiléptem az utcára. Gyula márciusban szürke latyak és a lámpák sárgás fénye.
Leültem a játszótér melletti padra. A kezem nem remegett. Furcsa módon teljesen stabil voltam. Elővettem a telefont.
„Megyek. Holnap délre ott vagyok. Küldjetek jegyet.”
Egy percen belül megérkezett a fájl. Egyirányú repülőjegy. Indulás 04:20-kor a budapesti repülőtérről.
Felnéztem a lakásunk ablakaira. A konyhában kialudt a fény. Bence valószínűleg már bontotta a sört, ünnepelve, hogy megszabadult a „zsarnoktól”. Egy dolgot azonban nem tudott.
Két hónappal korábban, amikor Bence megint „elfelejtette” befizetni a rá eső részt, már megtettem a szükséges lépéseket.