Abban a pillanatban, két hónappal ezelőtt, amikor Bence ismét „elfelejtette” átutalni a rá eső részt a lakáshitelből, csendben átállítottam mindent manuális kezelésre. Nem csupán tulajdonos voltam többé a rendszerben. Én lettem az, aki felügyeli.
Megnyitottam a banki alkalmazást. Az ujjaim magabiztosan siklottak a kijelzőn.
Internetes előfizetés – automatikus terhelés kikapcsolva.
Riasztószolgálat – leállítva.
Bence nevére szóló társkártya – zárolva. Az a bizonyos kártya, amelyről a „üzleti találkozók” számláit rendezte a bárokban.
A végére hagytam a legérzékenyebb pontot: a jelzáloghitelhez kapcsolódó biztosítást. Enélkül a bank már másnap három százalékkal megemeli a kamatot, és erről automatikusan értesítést kap a másik adóstárs is SMS-ben.
Akkor még nem sejtettem, hogy kilenc órán belül kétségbeesetten fog utánam kutatni a városban.
A taxi Gyuláról Pécsre ötezer forintba került. A sofőr, egy borostás, sapkás fiatal férfi, egész úton egy szót sem szólt. Hálás voltam ezért a némaságért. Másfél órán át zötykölődtünk a kátyús országúton a repülőtér felé.
Az ablakon túl fenyők suhantak el a sötétben. Belül furcsa ürességet éreztem. Mintha nem is én lennék, hanem egy próbaüzemmódban futó program, amelynek hibátlanul kell végrehajtania minden lépést.
Negyven perc múlva megcsörrent a telefonom. Bence neve villogott a kijelzőn. Nem vettem fel. A képernyő fénye kísértetiesen világította meg az arcomat az utastér félhomályában.
Egy perccel később üzenet érkezett WhatsAppon:
„Mit műveltél a kártyával? Itt állok a boltban, a terminál szerint le van tiltva. Eszter, ne szórakozz, kapcsold vissza. Holnap még Márk óvodáját is fizetni kell.”
„Még.” Milyen szépen hangzik ez a szó.
Kinyitottam a laptopomat az ölemben. A mobilnet akadozott, de elegendő volt ahhoz, hogy belépjek a közlekedési hatóság online felületére. És ott ért az első igazi fordulat. Az a hiba a rendszerben, amit korábban nem vettem észre.
A közös Kiánkon – amit hitelre vettünk, és csak tavaly fizettük ki teljesen – elidegenítési tilalom szerepelt. Egy mikrohitel-cég jegyezte be.
Bence titokban fedezetként használta az autót.
Automatikusan megnyitottam a biztosítótól kapott régi levelet. Legörgettem az „egyéb kapcsolattartók” részhez. Ott egy idegen e-mail cím állt: dora_pro1992. Dóra. Az ingatlanközvetítő az irodájából, akiről mindig azt mondta: „csak egy gyakornok, teljesen haszontalan”.
Úgy tűnt, a „haszontalan” gyakornok elég talpraesett volt ahhoz, hogy bekerüljön az én biztosítási szerződéseimbe kapcsolattartóként.
A második hívás már remegett az indulattól. Felvettem, de nem szóltam bele.
— Eszter! Hol vagy? Láttad az SMS-t a banktól? Miféle biztosítás? Miféle kamatemelés? Anyám itt rosszul van! Miért teszed ezt velünk? — hadarta.
Hallgattam a zihálását. Már nem a boltban volt. Otthon lehetett.
— Bence — mondtam végül halkan. — Zálogba adtad az autót.
A vonal túlsó végén sűrű csönd telepedett ránk. Szinte hallottam, ahogy az agya lázasan gyártja a megfelelő magyarázatot.
— Az… az üzlet miatt kellett — nyögte ki. — Tudod, hogy áll a piac. Forgótőke kellett. Egy hónap, és visszarendeztem volna mindent. Eszter, kérlek, oldd fel a kártyát. Anyám sír, Márk felébredt, téged keres. Hát nem vagy az anyja? Gyere haza, és beszéljük meg normálisan.
— Márknak ott van Katalin — feleltem nyugodtan. — Mindig azt mondta, nálam jobban tudja, hogyan kell nevelni. Most kipróbálhatja. Például hajnal ötkor, amikor kását kér.
— Eszter, várj! Hol vagy? A rendőrségen? Ne merészeld! Család vagyunk!
Megszakítottam a hívást.
A taxi begurult az A terminál elé. A reptér hideg levegője arcul csapott, és egyetlen mozdulattal kisöpörte belőlem az utolsó bizonytalanságot is.