A kisfiú érkezése után Márk még inkább a család körül forgott. Gondoskodó apának bizonyult, ebben valóban nem lehetett hibát találni benne. Éjszakánként ő kelt fel a síró gyerekhez, pelenkázott, ringatott, és nappal is kivette a részét a házimunkából. Lilla sokszor figyelte őt, ahogy türelmesen babrál a kiságy fölött, és ilyenkor úgy érezte, ezért a férfiért érdemes volt férjhez mennie. Egyetlen dolog volt csak, amit nem tehetett szóvá – mert a megállapodásuk szerint nem tehette.
Márk időnként nem ment haza éjszakára. Előfordult, hogy estére eltűnt, és csak másnap bukkant fel, minden magyarázat nélkül. Amikor visszaért, természetes mozdulattal átvette a gyereket, majd szinte szó szerint kitessékelte Lillát a lakásból.
– Menj csak, szellőzz ki egy kicsit! Találkozz a barátnőiddel, kapcsolódj ki! Nem egészséges egész nap a négy fal között ülni – mondta ilyenkor derűsen.
Lilla engedelmesen elindult, bár egyre nehezebben talált ürügyet a gyakori távollétekre. A barátnőinek saját családjuk volt, nem értek rá bármikor. Azt pedig nem akarta senkinek magyarázni, miért tölti ilyen sokszor egyedül az estéit. A házasságuk valódi természetéről rajta kívül csak a nővére tudott.
Egy kora őszi délután a parkban sétált. A lábával szórakozottan rugdosta a lehullott, sárga leveleket. Vénasszonyok nyara volt, a napfény még melegen simította végig az arcát, de a szívében hideg üresség tátongott. Aznap éjjel Márk nem aludt otthon, és amikor reggel megérkezett, finom, idegen női parfüm illata lengte körül. Lilla nem kérdezhetett, nem tehetett szemrehányást. A férfi visszatérése után, a szokott módon, újra elküldte sétálni.
Valójában Lilla soha nem csalta meg a férjét. Minden alkalommal abban bízott, hogy egyszer majd féltékenység ébred benne. Hogy egyszer csak azt mondja: elég volt ebből a furcsa szabadságból, változtassanak a szabályokon. De ez a pillanat nem érkezett el, és ez mélyen bántotta.
Többször végigsétált a fasoron, majd leült egy padra. Vállai előreestek, lábával idegesen dobolt a kavicson. A csüggedtség szinte tapintható volt körülötte. Nem messze tőle egy fiatal férfi várakozott – barátjára számított, aki végül nem jött el. A fiú már egy ideje figyelte a magányos nőt, és végül összeszedte a bátorságát, hogy mellé üljön.
– Hogy lehet ilyen szép időben ennyire szomorúnak lenni? – kérdezte halkan.
Lilla felpillantott. A fiú kedvesen mosolygott rá, tekintetében nyílt érdeklődés csillant. Abban a pillanatban valami átbillent benne. Miért is ne? Hiszen Márk szinte terelgeti ebbe az irányba. Ő maga sem titkolja a kilengéseit. Talán ideje kipróbálnia, milyen érzés átlépni a határt.
„Csak azért is” – villant át rajta a gondolat, és visszamosolygott.
– Szép az idő, csak épp nincs kivel megosztani – felelte.
– Akkor már ketten vagyunk ezzel – élénkült fel a férfi. – Mit szólna, ha társulnánk egymáshoz egy sétára?
A beszélgetés könnyedén folytatódott, és észrevétlenül rájuk esteledett. Amikor a városban kigyulladtak az első lámpák, Lilla hirtelen döntést hozott.
– Menjünk el valahova… mondjuk egy hotelbe – mondta, meglepve még saját magát is.
A férfi zavartan nevetett.
– Nem túl gyors ez egy kicsit? Talán hagyhatnánk, hogy maguktól alakuljanak a dolgok.
– Látta a gyűrűt az ujjamon – vágott közbe Lilla. – Ez egyszeri alkalom. Nem lesz folytatás. Most vagy soha.
A férfi arcán átfutott a bizonytalanság, de a csábítás erősebb volt.
– Rendben – bólintott végül.
A taxiban Lilla elővette a telefonját, és felhívta Márkot.
– Ma este nem biztos, hogy hazamegyek – mondta kimérten. – Meg tudod oldani?
Azt akarta mondani: a kisfiúval, de nem merte kimondani az idegen előtt, aki feszült figyelemmel hallgatózott. Abban reménykedett, hogy férje hangjában aggodalom csendül majd, talán féltékenység is.
– Persze, semmi gond – válaszolta Márk vidáman. – Minden rendben lesz. Csak reggel igyekezz hazaérni, mert kilencre be kell mennem dolgozni. Tudod.
Ennyi volt. Sem több, sem kevesebb. Lilla torkát keserű gombóc szorította el, amikor bontotta a vonalat. Úgy tűnt, valóban mindegy.
A kis szállodai szobában feszélyezve mozgott. Életében nem volt még más férfival. Újdonsült partnere hamar észrevette bizonytalanságát. Hajnal felé csendesen megszólalt:
– Azt hiszem, a férje alaposan megbántotta, és most vissza akart vágni.
Lilla keserűen elmosolyodott.
– Ennyire nyilvánvaló?
– Teljesen. Látszik magán, hogy nem ilyen kalandokra termett. De ha valaha újra bosszút forralna, hívjon nyugodtan – próbálta oldani a helyzetet.
Lilla elmentette a számát, biztosra véve, hogy soha nem fogja használni. Ebben azonban tévedett.
Amikor másnap hazatért, és meglátta Márkot a konyhában, amint a fiukkal nevetgél, hirtelen rádöbbent, hogy még mindig szereti a férjét. Sőt, a történtek után talán még erősebben ragaszkodott hozzá, mint valaha.