A tekintetét egyetlen pillanatra sem szakította el rólam, miközben remegő ujjal ráütött a hívás gombjára.
– Lilla? Én vagyok… Figyelj rám… Tessék? Milyen felszólításról beszélsz? Miről hadoválsz?
Szinte kívülállóként szemléltem, ahogy darabokra hullik. A hangja az első másodpercekben még kemény és követelőző volt, aztán megbicsaklott, végül könyörgő, kapkodó suttogássá torzult. A vonal túlsó végén éles női hang csattogott. Ő pedig hebegve próbálta menteni a menthetetlent: „Utánajárok”, „Valami félreértés lesz” – de érezhető volt, hogy már nem hisznek neki.
A készüléket dühödten hajította a kanapéra; az lepattant róla, és tompán a padlóra esett.
– Te… – fordult felém zihálva. – Te számító, jéghideg dög!
Megindult felém. Egy lépés. Még egy. Árnyéka rám borult, arca lángolt az indulattól.
– Azt képzeled, ez szórakoztató? Hogy hagyom, hogy egy jelentéktelen kis könyvelő tönkretegye azt, amit évek alatt felépítettem?
Durván megragadta a vállamat, és megrázott. A fejem hátrabillent, éles fájdalom hasított végig a tarkómon.
– Tönkreteszlek! Tizenöt évet dobtam ki miattad! A fiatalságomat! Már a vetélés után ki kellett volna lépnem ebből a házasságból! Még arra sem voltál képes, hogy gyereket adj nekem!
Abban a másodpercben történt.
Egy halk, belső reccsenés.
Valami végleg elszakadt bennem. Talán az utolsó emlék arról az emberről, akibe valaha beleszerettem. Talán a maradék együttérzés. Nem tudom. Csak azt, hogy hirtelen minden kiürült.
Nem maradt bennem sem indulat, sem fájdalom. Csak jeges nyugalom. Tiszta, csengő csend.
Ránéztem az eltorzult arcára, az ujjakra, amelyek a bőrömbe vájtak, és semmit nem éreztem. Nem féltem. Nem gyűlöltem. Egyszerűen szabad lettem.
– Engedj el, Gábor – mondtam halkan.
A hangom olyan volt, mintha mélyről, egy sötét aknából érkezne. Ő pedig azonnal elengedett, mintha megégette volna magát. Hátralépett.
Nyugodt mozdulattal lesimítottam a ruhám vállrészét, megigazítottam a galléromat, majd egyenesen a szemébe néztem.
– Igazad van. Valóban mindent előre elterveztem. Csak azt nem sejted, mennyi időt és energiát fektettem bele.
Az íróasztalhoz sétáltam a nappali sarkában, kihúztam az egyik fiókot, és egy kopott, szürke dossziét vettem elő. Nem a hivatalos iratokat – annál sokkal személyesebbet.
– Azt hitted, a „Horizont” a te bevehetetlen várad? Hogy nem látom a háttérben futó ügyleteket?
A borítékokban visszacsorgatott pénzeket? A ciprusi fedőcéget, amelyen keresztül eltűntek az összegek?
Az arca elszürkült.
– Badarság. Semmid sincs ellenem.
– Dehogynem – feleltem tárgyilagosan, miközben kinyitottam a mappát. – Itt vannak az offshore számlák kivonatai. Hangfelvételek, amelyeken büszkén magyarázod, hogyan játszottad ki az adóellenőrzéseket. E-mailek a közvetítőiddel. Hamis szerződések. A teljes pénzmosási struktúra.
Rápillantottam.
– Két könyvelést vezettem. Egyet, amit te láttál. És egy másikat, amit elzárva őriztem. Azoknak, akik már régóta gyűjtik ellened az anyagokat.
Egy apró pendrive-ot tettem az asztalra.
– A teljes dokumentáció egy órával ezelőtt megérkezett a gazdasági bűnözés elleni osztályhoz. Névtelen forrásból. Titkosított csatornán. Már vizsgálják.
Közelebb hajoltam.
– Csak a megfelelő pillanatra vártam. Te döntötted el, mikor jöjjön el.
Hol a dossziéra, hol az adathordozóra, hol rám nézett. A szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. Mintha hirtelen kihúzták volna belőle az áramot.
– Ne aggódj Lilla háza miatt. A cég miatt sem. Rövidesen egyikre sem lesz gondod. Csomagolnod sem szükséges. A következő ruhatárad jóval egyszerűbb lesz.
Ekkor megszólalt a csengő.
Röviden. Határozottan. Nem türelmetlenül, inkább magabiztosan – úgy, ahogy azok csengetnek, akik pontosan tudják, miért érkeztek.
Gábor összerezzent. Az ajtóra kapta a tekintetét, majd vissza rám. A harag eltűnt a szeméből. Csak nyers, ösztönös rettegés maradt benne.
És akkor végre megértette.