„Anya, minden rendben, ugye? Csak mondd, hová írjam alá. Benned megbízom.”
Gábor mindig ezt mondta. Soha nem kérdezett, nem olvasott végig semmit. Az aláírása gyors volt és gondtalan. Feltétel nélkül hitt bennem. És nem is tévedett – hűséges voltam. Nem hozzá, hanem ahhoz, amit közösen felépítettünk. A céghez. Az utolsó bekezdésig, az utolsó betűig.
– Ez képtelenség! – tört ki belőle egy erőltetett nevetés, amely inkább köhögésre hasonlított. – Miről beszélsz? Ilyen soha nem szerepelt benne.
– De igen – feleltem nyugodtan. – A „Horizont” Kft. alapító okiratában. Fele-fele arányban vagyunk tulajdonosok. A 7.4-es pont b) alpontja egyértelmű: üzletrészt eladni, elajándékozni vagy bármilyen módon átruházni kizárólag az én, közjegyző által hitelesített írásos beleegyezésemmel lehet. Enélkül semmis.
Lassítottam a beszédemen, tagoltan, mintha egy figyelmetlen diákot oktatnék. Láttam rajta, ahogy minden mondat súlyként nehezedik rá.
– Hazudsz! – csattant fel, és már kapta is a telefonját. – Felhívom Balázst!
– Tedd meg – feleltem közönyösen. – Balázs személyesen hitelesítette az okiratot annak idején. Precíz ember. Minden irat nála is megtalálható.
Gábor mozdulatlanná dermedt egy pillanatra. Felfogta, hogy nem blöffölök. Balázs nem az ő oldalán állt soha. Ő kizárólag a jogszabályoknak volt hű.
Hallottam, ahogy idegesen magyaráz a telefonba: „Balázs, Eszter azt állítja… a 2012-es módosítás… az átruházási korlátozás…”
Az ablakhoz lépett, háttal nekem. A válla megfeszült, az ujjai fehéredtek, úgy markolta a készüléket. A beszélgetés nem tartott sokáig.
Amikor felém fordult, már nem maradt semmi az önelégült mosolyából. A tekintete riadt volt.
– Ez nem lehet igaz! – hebegte. – Bíróságra megyek! Neked nem is volt részesedésed! Minden az enyém!
– Természetesen fordulhatsz bírósághoz – válaszoltam halkan. – Csakhogy az ajándékozási papírod jogilag értéktelen. Ellenben egy ügyvezető által megkísérelt vagyonkimentés már egészen más kategória. Különösen jelentős kár esetén ez büntetőjogi kérdés.
Leroskadt egy székre. Az a magabiztos, támadó férfi eltűnt; helyette egy sarokba szorított ember ült előttem.
– Mit akarsz? – szűrte a fogai között. – Pénzt? Mondj összeget! Kifizetem, amit kérsz, csak hagyd ezt abba!
– Nem a pénzed érdekel – néztem rá nyugodtan. – Azt akarom, ami törvény szerint engem illet: az ötven százalékomat. És ezt meg is fogom szerezni. Te pedig visszajutsz oda, ahonnan indultál tizenöt éve. Egyetlen bőrönddel és egy halom tartozással.
– Én építettem fel ezt az egészet!
– Te képviselted kifelé – javítottam ki. – A háttérmunkát én végeztem. Szerződések, könyvelés, adózás, tárgyalások. Miközben te a „tárgyalásokat” Lillával folytattad valamelyik hotelben.
Felugrott, a szék hangos csattanással borult fel mögötte.
– Ezért még számolni fogsz, Eszter! Tönkreteszlek!
– Mielőtt hadjáratot indítasz ellenem – feleltem halkan –, hívd fel Lillát. Kérdezd meg tőle, megkapta-e az előtörlesztésről szóló hivatalos értesítést.
Megmerevedett.
– Miféle előtörlesztés? A házat készpénzben vettem neki!
– Nem – mosolyodtam el hűvösen. – A „Horizont” vásárolta meg az ingatlant, mert te meggyőztél, hogy jó befektetés lesz. Később a cég „értékesítette” Lillának. Ő pedig aláírta a kölcsönszerződést a teljes vételárról, jelzálogfedezettel. A ház biztosíték a tartozásra.
Minden dokumentum az én kezem alól került ki. A konstrukció a te ötleted volt – én csupán szabályos formába öntöttem.
– Tegnap pedig, mint egyetlen jogszerűen eljáró alapító, elindítottam a követelés érvényesítését.
Harminc nap áll rendelkezésére, hogy kiegyenlítse az adósságot. Ha nem teszi meg, az ingatlan visszaszáll a társaságra. Vagyis rám.
Az arca eltorzult, mintha egyszerre öntötte volna el düh és rettegés. Úgy bámult rám, mintha most látna először – nem a hallgatag, tűrő feleséget, hanem valakit, aki hideg fejjel számol és nem felejt.
Reszkető kézzel nyúlt a telefonjáért. A tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam, miközben feloldotta a kijelzőt, és remegő ujjal kikereste Lilla nevét a névjegyzékben.