– Mindent a nevére írattam. Semmi sem maradt a miénk.
Gábor úgy vetette oda a mondatot, mintha csak a zakóját dobná a fotel karfájára egy hosszú nap után. Ugyanazzal a közönnyel beszélt, ahogyan régen a slusszkulcsot ejtette az éjjeliszekrényre.
Rám sem pillantott. Az ujjai már a nyakkendő csomóját lazították – azt a selyem darabot, amit az utolsó házassági évfordulónkra kapott tőlem, nem kevés pénzért.
A kezemben tartott tányér fölött mozdulatlanná dermedtem. Nem a fájdalom bénított meg. Nem is a döbbenet. Inkább valami különös, szinte tapintható feszülés a mellkasomban, mintha egy vékony húr húzódna bennem egyre szorosabbra, és csak arra várna, hogy megpendítsék.
Tíz év. Egy teljes évtizede vártam erre a jelenetre. Tíz éven át, akár egy türelmes pók, fontam a saját hálómat a cége közepén, a száraz mérlegek és kimutatások sorai közé rejtve a régen érlelődő válaszom szálait.
– Mit jelent az, hogy „mindent”, Gábor? – kérdeztem halkan. A hangom sima volt és hideg, akár a befagyott tó jege. Lassan letettem a tányért az asztalra; a porcelán tompán koppant a tölgyfa lapon.
Ekkor végre rám nézett. A tekintetében ott vibrált az alig titkolt elégedettség és egy csipetnyi ingerültség. Jelenetet várt. Könnyeket. Könyörgést. Nem állt szándékomban megadni neki ezt az örömöt.
– A házat, a vállalkozást, a bankszámlákat. Az összes vagyont, Eszter – sorolta élvezettel. – Tiszta lappal indulok. Új életet kezdek.
– Lillával? – kérdeztem.
Az arca egy pillanatra megfeszült. Nem számított rá, hogy tudom. A férfiak hajlamosak azt hinni, hogy ha egy nő pontosan fejben tartja a cégük többmilliós bevételeit, akkor sem tűnik fel neki a havi „reprezentációs kiadás”, amely vetekszik egy felsővezető fizetésével.
– Ehhez semmi közöd – csattant fel. – Vége. Csomagolj össze! Meghagyom az autót. A lakásban is maradhatsz pár hónapig, amíg találsz magadnak valamit. Nem vagyok kegyetlen.
Elmosolyodott. Az a fajta, elégedett ragadozó-mosoly volt ez, amely biztos benne, hogy a zsákmány már nem menekülhet.
Odamentem az asztalhoz, kihúztam egy széket, és nyugodtan leültem. A tenyeremet az asztallapra fektettem, és nem szakítottam meg a szemkontaktust.
– Tehát amit tizenöt év alatt közösen felépítettünk, azt egyszerűen odaajándékoztad egy másik nőnek? Csak így?
– Ez üzleti döntés, Eszter! – A hangja elcsuklott az indulattól, az arca vörös foltokban égett. – Befektetés! A saját jövőmbe! A szabadságomba!
Az övébe. Nem a miénkbe. Olyan könnyedén radírozta ki a közös életünket, mintha csak egy elrontott sort törölne egy szerződésből.
– Értem – bólintottam lassan. – Hiszen könyvelő vagyok. A befektetésekhez kifejezetten értek. Különösen azokhoz, amelyek komoly kockázattal járnak.
Figyeltem őt, és magamban sem haragot, sem fájdalmat nem találtam. Csak hűvös, precíz számítást.
Fogalma sem volt róla, hogy egy évtizede készülök erre a pillanatra. Attól a naptól kezdve, amikor először megláttam a telefonján az üzenetet: „Várlak, cica.” Nem rendeztem jelenetet. Nem kértem magyarázatot. Csupán megnyitottam a számítógépemen egy új mappát, és a „Tartalékalap” nevet adtam neki.
– Ajándékozási szerződéssel ruháztad át az üzletrészedet? – érdeklődtem olyan tárgyilagosan, mintha csak az időjárásról csevegnénk.
– Miért érdekel ez téged? – tört ki belőle. – Mondtam, hogy vége! Pakolj!
– Csak szakmai kíváncsiság – feleltem halvány mosollyal. – Rémlik az a módosítás az alapító okiratban, amit 2012-ben iktattunk be, amikor bővítettük a vállalkozást?
A harmadik személy részére történő tulajdonrész-átruházásról szóló kitételre gondolok. Arra, amely kimondja, hogy a többi tag közjegyző által hitelesített beleegyezése nélkül az ügylet érvénytelen.
Gábor arca elsápadt. A diadalmas mosoly lassan leolvadt róla, mintha csak egy rosszul illesztett maszk csúszna le. Látszott rajta, hogy nem emlékszik. Természetesen nem emlékszik. Soha nem vette a fáradságot, hogy alaposan átnézze azokat az iratokat, amelyeket elé tettem aláírásra.