Az üzenet mindössze ennyiből állt:
„Gyógyszerre kell. Nyolcezer.”
Eszter elolvasta, hagyta ülepedni magában a szavakat, majd higgadtan válaszolt.
„Háromezret át tudok utalni. A fennmaradó részt kérjétek Márktól.”
Szinte azonnal érkezett a reakció.
„Ennyire kőszívű lettél? Az anyád vagyok.”
Eszter nem kezdett vitába. Bezárta a beszélgetést, elküldte a háromezret, és nem nyitotta meg újra a témát.
Aznap este Márk hívta fel. A hangja feszült volt, érezhetően ingerült.
— Miért kellett ezt így intézned? Anyának baja van, te meg itt elveket gyártasz.
— Van házad. Van munkád — felelte Eszter nyugodtan. — Miért természetes, hogy mindig én állom a számlát?
— Nekem is vannak kötelezettségeim! Hitelek! És különben is, te vagy az idősebb!
— Az, hogy idősebb vagyok, nem jelenti azt, hogy korlátlan pénzforrás is. Segíteni lehet többféleképpen. Én most ennyit tudok.
A vonal túlsó végén néhány másodpercig csend volt, aztán egy elharapott, dühös félmondat, majd megszakadt a kapcsolat.
Eszter letette a telefont, visszaült a kanapéra, és kinyitotta a könyvét ott, ahol korábban abbahagyta.
Nem remegett már a gyomra. A mellkasát sem szorította az a jól ismert nyomás.
Végre mély levegőt tudott venni — még ha körülötte csend is volt.
A tavasz elejére minden lassan kisimult. Nem történt csoda, nem jött hirtelen fordulat, egyszerűen megszűnt az állandó bizonytalanság. Eszter beadta a hitelkérelmet a bankba, és amikor pozitív választ kapott, alig lepődött meg. Két hét múlva már egy új építésű társasház alaprajzát nézegette: apró garzon, praktikus elrendezéssel, a kivitelező által kínált egyszerű burkolatokkal. Nem a négyzetméterek száma számított, hanem az érzés, hogy ezek a falak az ő határait jelölik ki. A költözést nyár elejére tervezte.
Az anyja továbbra is rendszeresen jelentkezett, szinte kiszámítható időközönként. Az üzenetek hangulata váltakozott: szemrehányás, panaszkodás, váratlan kedvesség, majd újabb kérés. Eszter röviden és tárgyilagosan válaszolt. Időnként utalt kisebb összeget, de csak annyit, ami nem borította fel a saját egyensúlyát. Automatikus önfeladás többé nem volt.
Májusban Márk személyesen állított be. Tétován toporgott az előszobában, végigmérte a lakást, mintha először járna ott.
— Beszélnünk kell — kezdte. — Szükségem lenne némi kezdőtőkére. Vállalkozást indítanék.
— Mekkora összegre gondolsz? — kérdezte Eszter.
— Olyan kétszázezerre. Kevesebből nem nagyon lehet.
Eszter elmosolyodott, de nem gúnyosan — inkább fáradt megértéssel.
— Most lakáshitelem van, és rengeteg kiadás vár még rám. Ennyi pénzem nincs.
— Régebben mindig megoldottad.
— Régebben másképp éltem. Most már máshová teszem a hangsúlyt.
— Persze — húzta el a száját Márk. — Most már csak magaddal törődsz.
— Lehet — felelte csendesen. — De legalább őszintén. Ott a házad. Azzal azt kezdesz, amit akarsz.
Márk arca elvörösödött.
— Az az enyém! Azt apa rám hagyta!
— Apa a családnak építette — mondta Eszter halkan. — De igazad van. A tulajdon a tiéd. A döntések is.
Az ajtó hangos csapódással zárult mögötte. Eszter nem sietett utána, és nem érezte azt a régi, szorító bűntudatot sem.
Kiment a konyhába, teát főzött, majd leült a laptop elé. A képernyőn fürdőszobai csempék sorakoztak különböző árnyalatokban.
Az új otthona burkolatát választotta ki éppen — annak a lakásnak a részleteit tervezte, amely hamarosan valóban az övé lesz.