– Nem vagyok neked idegen – törte meg a csendet az anyja, ujjait görcsösen összekulcsolva az asztalon. – Az édesanyád vagyok. Hogy beszélhettél így velem?
– Anya, tényleg nincs ennyi pénzem – felelte Eszter halkan.
– Neked soha nincs! De ruhákra, mindenféle kenceficére bezzeg jut, igaz?
Eszter lesütötte a szemét. A keze száraz volt, lakknak nyoma sem látszott rajta – régóta mindent maga intézett, még a körmeit is. Utoljára télen vett magának kabátot, mert a régi már vállalhatatlanul elhasználódott.
– Márknak ott a háza – mondta végül. – Ha annyira sürgős, felvehet rá hitelt.
Az anyja erre kihúzta magát, mintha megsértették volna.
– Márk így is eleget dolgozik! Tele van tervekkel, komoly projektjei vannak. Nem rángathatod minden aprósággal. De te? Vénlány létedre csak magadra gondolsz. A gyerekek kötelessége, hogy támogassák a szüleiket!
– Miért csak az én kötelességem? – kérdezte Eszter csendesen.
– Mert te vagy az idősebb! Mert nő vagy! És mert én így döntöttem!
A vízforraló éles kattanással jelezte, hogy felforrt. Eszter odalépett, lekapcsolta a gázt, és lassan megfordult.
– Anya, mostantól nem adok pénzt csak úgy. Ha valódi vészhelyzet van, leülünk és megbeszéljük. De egy fizetős vizsgálat, amikor államilag is meg lehet oldani, nem számít annak.
A szék hangosan csikordult, ahogy az anyja felpattant.
– Hogy merészelsz így beszélni? Én taníttattalak, felneveltelek!
– Állami ösztöndíjjal tanultam, és tizennyolc éves korom óta dolgozom. Márkot is felnevelted, mégsem kérsz tőle semmit.
– Tűnj el a szemem elől! – kapta fel a táskáját. – Bárcsak ne is látnálak többé, hálátlan gyerek!
Az ajtó olyan erővel csapódott be, hogy beleremegett a fal. A lakásra nyomasztó csönd telepedett.
Eszter lassan lecsúszott az előszobában a fal mentén a földre. Hátát a hideg vakolathoz támasztotta, és hagyta, hogy a könnyei végigfolyjanak az arcán. Nem a fájdalom miatt sírt – inkább a kimerültség tört fel belőle.
És ebben a fáradtságban egyszer csak megjelent valami új érzés: nem hátrált meg.
Ezután nem hangos veszekedések következtek, hanem egy alattomos, szívós nyomás. A telefonja a lehető legrosszabb pillanatokban rezdült meg: hajnalban, tanóra közepén, éjszaka. Az anyja kitartóan hívta, mintha a csengésen keresztül akarna áttörni hozzá. Márk üzenetei rövidek és csípősek voltak, válogatás nélkül bántó szavakkal. Aztán más rokonok is előkerültek – közeli és távoli ismerősök, akik korábban alig keresték, most mégis pontosan tudták, hogyan kellene viselkednie.
Néhány nap múltán Eszter nem reagált többé. Először csak némította a készüléket. Később kikapcsolta. Végül teljesen áramtalanította – ilyesmire évek óta nem volt példa.
Az iskolában hamar feltűnt a változás.
– Olyan, mintha kicseréltek volna – jegyezte meg óvatosan az igazgatóhelyettes egy értekezlet után. – Nem vagy beteg?
– Nem – rázta meg a fejét Eszter. – Csak letettem azt, ami nem az enyém.
A saját mondata meglepte, mert szilárdabban csengett, mint várta.
Elkezdett olyan dolgokra időt szánni, amelyeket korábban mindig halogatott. Bérletet váltott egy edzőterembe – nem az alakja miatt, hanem hogy legyen hol levezetnie a feszültséget. Lecserélte a régi munkahelyi laptopját, mert az állandó akadozás már az idegeire ment. És vett egy vonatjegyet Debrecenbe két napra – egyedül, konkrét terv nélkül. Csak sétált, amerre kedve tartotta, és akkor tért vissza a szállására, amikor jólesett.
Egy hónappal később rövid, tárgyilagos üzenet érkezett az anyjától.