Gergő végül nem indult utána. Megállt a folyosón, majd egy sóhajjal a fürdőszoba felé vette az irányt, mintha ezzel el is intézettnek tekintené a vitát.
Aznap éjjel Nóra képtelen volt lehunyni a szemét. Hallotta, ahogy a férfi sokáig forgolódik mellette, igazgatja a párnáját, mélyeket sóhajt, majd néhány perc múlva egyenletes szuszogásba kezd. Gergő sosem küszködött álmatlansággal – ha lefeküdt, el is aludt. Most is így történt. Nem kereste a kibékülést, nem kopogott be hozzá, nem kért bocsánatot. Úgy viselkedett, mintha az egész veszekedés meg sem történt volna. Vacsorázni sem együtt ettek: Nóra a hálóban maradt, míg a férfi a konyhában csendben elfogyasztotta az általa készített fasírtot krumplipürével. Most pedig békésen aludt, mintha tiszta lenne a lelkiismerete. Talán már eszébe sem jutott a kimondott vád.
Nóra azonban csak feküdt a sötétben, nyitott szemmel. A plafont bámulta, és újra meg újra végigpörgette magában azt a régi, rettenetes történetet – azt az eseményt, amely után az orvosok később kimondták: aligha lehet valaha gyermeke.
Tizenhat éves volt akkor. Szinte még gyerek. Csinos, álmodozó, hiszékeny. A szülei sokat dolgoztak, alig jutott idejük rá, így a nyarakat rendszerint a nagymamájánál töltötte egy kis faluban, nem messze a Balatontól. Szerette azt a helyet: voltak ott barátai, többnyire hozzá hasonló városi fiatalok, akik a vakációra érkeztek. A helybéli fiúk azonban mindig idősebbnek, tapasztaltabbnak tűntek. Gyűrött farmerben jártak, olcsó cigaretta szaga lengte körül őket, és a magabiztosságuk lenyűgözte a lányokat.
Egyik este, a falusi művelődési házban tartott diszkó után két ilyen „menő” srác felajánlotta Nórának és a barátnőjének, hogy elviszik őket motorozni. A motorozás maga volt az álom minden városi lány számára. Nem gondolkodtak, csak nevettek és igent mondtak.
Nem a falu főutcáján kötöttek ki, hanem egy elhagyatottnak tűnő háznál a határban. Odabent még néhány fiú volt, mindannyian erősen ittas állapotban. Ami azután történt, Nóra emlékezetében szétszórt, fájdalmas képként maradt meg: könyörgés, sírás, gúnyos nevetés. Hiába kérlelték őket, hiába próbáltak ellenkezni. A fiúk csak kinevették őket, „városi ribancoknak” nevezték, azt hajtogatták, hogy a városban úgyis minden lány könnyen kapható.
Hajnal felé tudtak csak elszökni, amikor a részeg támadóik az asztalra borulva elaludtak. Futottak az erdőn keresztül, a harmattól csuromvizes fű csapkodta a lábukat, az ágak az arcukat karcolták, amely már így is duzzadt volt a könnyektől és az ütésektől. Nóra maga sem értette, hogyan jutott el a nagymamája házáig. Amint belépett, összeroskadt és zokogni kezdett.
Ilona néni egyetlen pillantásból megértette, mi történt. Az arca azonban nem együttérzést tükrözött, hanem felháborodást.
– Micsoda szégyen! – csapta össze a kezét. – Mit fognak szólni az emberek? Rendes lány ilyenkor otthon van, nem éjszaka csatangol! Mondtam én, hogy ne járj el annyit! Most aztán itt a következménye!
– A rendőrségre kell mennünk – suttogta Nóra rekedten. – Megerőszakoltak. Még a motor rendszámára is emlékszem…
– Rendőrség? Hogy az egész falu rajtunk csámcsogjon? – förmedt rá az idős asszony. – Te ültél fel arra a motorra, nem? Senki nem kényszerített! Mosakodj meg inkább, és örülj, ha nem tudja meg senki! Tisztességes lánnyal ilyesmi nem esik meg.
Egy héttel később érkezett meg Nóra édesanyja. Telefonon már hallotta a történteket, de személyesen sem reagált másként.
– Erről senkinek nem beszélünk – jelentette ki keményen. – Sírj, ha akarsz, aztán tanulj belőle! Nem ülsz fel idegen fiúk motorjára. Szégyent hoztál rám.
– Talán még azt is mondod, hogy az én hibám volt… – mondta halkan Nóra.
– Ki másé lenne? – vágott vissza az anyja. – Miért pont veled történt meg?
A barátnője feljelentést tett. A szülei mellé álltak, és az ügy bíróságra került. Nórát viszont az anyja megtiltotta, hogy tanúskodjon. Inkább hazavitte, mintha a távolság eltörölhetné a történteket.
Otthon Nóra árnyékká vált. Kerülte a fiúkat, összerezzent minden hirtelen zajra, a motorzúgás pedig pánikot váltott ki belőle. Egy idő után már ő maga is majdnem elhitte, hogy valóban ő tehet mindenről. Az anyja úgy tett, mintha semmi sem történt volna, az apjának pedig megtiltotta, hogy bármit is megtudjon.
Hónapok teltek el, mire Nóra észrevette, hogy valami nincs rendben. Először a stresszre fogta, hogy kimaradt a menstruációja. Amikor reggelente hányinger gyötörte, rettegés költözött belé. Nem merte elmondani az anyjának. Így az csak akkor szembesült a valósággal, amikor a terhesség már az ötödik hónapban járt.
– Mire vártál? – kiabálta kétségbeesetten. – Azt hitted, magától eltűnik? Mikor akartad közölni velem? Amikor már mindenki látja?
– Nem tudtam, hogyan mondjam el… – suttogta Nóra. – Te akartad, hogy felejtsük el az egészet.
– Összeszedtél egy gyereket, és most én oldjam meg? – tört ki az anyjából a düh. – Ezért neveltelek? Mit képzelsz, mit fogunk most csinálni? Ugye nem gondolod komolyan, hogy…