– Azt hitted, majd térden állva könyörgök? – kérdezte Nóra fanyar mosollyal.
– Az anyád pontosan erre számított – felelte Eszter higgadtan.
Nóra keserűen felnevetett.
– Ő mindig így csinálja. Addig szorít, amíg el nem éri, amit akar. Gábor ugyanilyen. Egyikük sem tud kérni. Csak követelni.
– Akkor miért költöztél vissza hozzá a válás után? – kérdezte Eszter, és összefonta maga előtt a karját.
– Mert nem volt más választásom. A munkahelyem megszűnt, Lilla folyton betegeskedik… Ott legalább volt fedél a fejünk felett.
– És a volt férjed lakása? Tartásdíjat fizet, nem?
– Havi háromezret. Már amikor eszébe jut. A lakás pedig egy lepukkant társbérlet. A szomszédok állandóan isznak. Egyszer Lilla végignézte, ahogy egy férfi késsel kergeti a feleségét a folyosón. Akkor döntöttem el, hogy onnan eljövünk.
Eszter lassan bólintott. Ez hihetőnek tűnt.
– Nóra, segíteni nem zárkózom el. De nem úgy, ahogy az anyád elképzelte. Nem „ideiglenesen beköltöztök, aztán majd meglátjuk”. Bérleti szerződéssel. Piaci áron. Negyvenötezer forint havonta. Két hónap kaució. Egy évre szóló megállapodással. Egy év múlva vagy meghosszabbítjuk, vagy elköltöztök. A döntés az enyém.
Nóra úgy nézett rá, mintha nem jól hallana.
– Komolyan beszélsz?
– Teljesen.
– Feltételek nélkül?
– Vannak feltételek. Az anyád nem szól bele semmibe. Nem lesznek „Eszterkém, hadd kérjek valamit” típusú jelenetek. Te és én intézzük. És Gábor sem lép be ebbe a lakásba.
– Gábor a férjed…
– Az volt. Hogy most mi, azt még nem tudom. De a lakás az én tulajdonom. Erről én határozok.
Nóra lesütötte a szemét.
– Anya nem fogja ezt annyiban hagyni. Ő… tudja, hol kell nyomást gyakorolni.
– Mire gondolsz?
– Kitalál bármit. Azt mondja majd Gábornak, hogy megcsaltad. Vagy hogy iszol. Vagy hogy az egészet azért rendezted így, hogy kirakd őt a saját családjából.
Eszter vállat vont.
– Mondja. Mindenre van ellenbizonyítékom.
– És ha perel? Azt állítja, hogy a lakás közös pénzből lett?
– Megteheti. Csak nem sok eséllyel. A papírok rendben vannak. Örökség, különvagyon. Az ügyvéd már mindent átnézett.
Hosszú csend következett. Végül Nóra halkan megszólalt:
– Nem olyan vagy, mint amilyennek anya beállít.
– És milyennek állít be?
– Ridegnek. Számítónak. Érzéketlennek.
– Számító valóban vagyok – felelte Eszter nyugodtan. – De nem érzéketlen. Egyszerűen nem vállalok felelősséget mások döntéseiért.
– Ha a testvéred lennék, másképp tennél?
Eszter elgondolkodott.
– Talán több lehetőséget keresnék neked. Hitel, támogatás, munka. De a lakást akkor sem adnám oda. Segíteni lehet úgy is, hogy közben nem áldozod fel magad.
Nóra felállt.
– Átgondolom.
– Tedd meg. De ez az egyetlen ajánlat.
Amikor kilépett az ajtón, Katalin már támadásra készen állt.
– Na? Mit mondott? Megkapjuk a lakást?
– Nem – felelte Nóra csendesen.
– Az hogyhogy nem?! Nem kérted rendesen?
– Kértem. De nemet mondott.
Katalin arca eltorzult.
– Te aljas nő! – kiáltotta Eszter felé. – Azt hiszed, győztél? Még megbánod! Gábor elhagy, mindenki rájön, milyen vagy!
Eszter szó nélkül becsukta az ajtót, ráfordította a kulcsot, majd az ablakhoz lépett. Odalent Katalin még mindig a ház felé hadonászott, Nóra pedig Lillát vezette a buszmegálló irányába. A hangok nem hallatszottak fel, de a düh mozdulatai egyértelműek voltak.
A hálószobában a szekrény tetején álló kis széfhez ment. Kinyitotta, kivette a dokumentumokat tartalmazó mappát. Adásvételi szerződés, banki igazolások, a beruházóval kötött megállapodás. És egy levél.
Ilona kézírása.
„Eszterkém, ha ezt olvasod, már nem vagyok melletted. A lakás csak az egyik része annak, amit rád hagyok. A nevedre szóló takarékbetétkönyvben félmillió forint van. Azóta gyűjtöm, hogy egyetemre mentél. Okosan bánj vele. És sose engedd, hogy bárki megtörjön – még a család sem.”
Eszter sokadszor olvasta el a sorokat. Visszatette mindent, bezárta a széfet.
Este Gábor hívta.
– Anya mesélt az ajánlatodról – kezdte feszülten.
– Ajánlat? Inkább feltételek.
– Pénzt kérsz a saját húgomtól?
– Piaci bérleti díjat.
– Ez kegyetlenség!
– Ez tulajdonvédelem.
Csend.
– Holnap hazamegyek – mondta végül Gábor. – Felejtsük el ezt az egészet.
– Nem lehet.
– Miért nem?
– Mert most láttam meg, kit választasz. Mindig őket helyezed előtérbe.
– Ez nem igaz!
– De igen. Megígérted az én lakásomat az én megkérdezésem nélkül. Idehoztad őket jelenetet rendezni. És engem neveztél önzőnek.
– Dühös voltam…
– A düh gyakran őszinte.
– Akkor váljunk el? – kérdezte elcsukló hangon.
– Ha ezt akarod.
– Nem ezt akarom! Azt akarom, hogy normális feleség légy!
– A te „normális” definíciód szerint az a nő, aki mindent feláldoz a férje családjáért. Én partner akarok lenni, nem alárendelt.
Gábor letette.
Másnap Eszter kiment az új lakáshoz. A friss festék illata lengte be a tereket. Tágas nappali, világos háló, nagy ablakok. Lent park, gyerekek a játszótéren, kutyát sétáltató emberek. Csend.
Felvette a telefont.
– Nóra? Döntöttél?
– Igen… Elfogadom. De anya nem tudhat róla.
– Miért?
– Kiborulna. Rávenné Gábort, hogy akadályozza meg.
– Nem félek tőle.
– Én igen – tört ki Nóra hangja. – Ha megtudja, kirak minket.
Eszter elhallgatott. Most először látta Nórát nem ellenfélként, hanem sarokba szorított emberként.
– Rendben. Holnap tízkor a „Aromában”, a Fő utcán. Hozd a papírjaidat.
– Köszönöm.
– Ez üzlet. Ne keverd össze mással.
Hazatérve egy névtelen boríték várta az ajtó előtt. Benne egy fekete-fehér fénykép. Fiatal Ilona egy egyenruhás férfi mellett, közöttük egy kislány.
A kép alján: „Ilona férjével és lányával, 1978.”
Eszter szíve kihagyott egy ütemet. Ilona sosem beszélt lányról.
A hátoldalon: „Svetlana, 5 éves. Az utolsó kép előtte…”
A tinta elmosódott.
Svetlana. Katalin keresztneve.
Lehetetlen – gondolta. Csak névegyezés.
Felkereste az újságarchívumot. 1979. november 12. Rövid hír: „Tragikus balesetben elhunyt az ötéves Svetlana P., édesanyja, Ilona I. súlyos állapotban.”
Eszter hátradőlt. Ha a kislány meghalt… akkor ki Katalin? Ő 1964-ben született – az interneten ezt találta. 1979-ben tizenöt éves volt.
Tehát nem ugyanaz a személy.
De akkor ki küldte a képet? Miért most?
Csengettek.
Egy ötvenes férfi állt az ajtóban aktatáskával.
– Eszter Ilona? András vagyok, közjegyző. Beszéltünk korábban az örökségről.
– Igen, emlékszem.
– Bejöhetek? Fontos ügyben érkeztem.
A konyhaasztalnál foglalt helyet.
– Ma kaptam egy névtelen levelet – kezdte. – Mellékeltek benne egy 1985-ös végrendelet-másolatot.
– Miféle végrendeletet?
– Ilona egy korábbi rendelkezését. Ebben nem ön szerepel örökösként, hanem egy másik személy. Katalin Mária.
Eszter ujjai megfeszültek a poháron.
– Ez képtelenség. Van egy 2018-as, hiteles végrendelet.
– Tudom. Az érvényes. De ha a korábbi dokumentum valódi, felmerülhetnek kérdések. A levél szerint Katalin az egyetlen életben maradt hozzátartozó a lánya halála után.
A szoba levegője mintha hirtelen elfogyott volna.
– Ez hamisítvány – suttogta Eszter.
– Lehetséges. De a papír, az aláírás… nagyon meggyőző. És van még egy részlet, ami miatt nem hagyhatom figyelmen kívül. 1985-ben Ilona valóban járt nálam bizonyos iratok ügyében. Akkor még pályakezdő voltam, de emlékszem rá.
Eszter gyomra összeszorult. A fénykép, az újságcikk, most ez a végrendelet.
Valaki szándékosan kavarta fel a múltat.
És ha nem puszta egybeesés, hogy Katalin neve szerepel egy régi dokumentumban?
A kérdés már nem csak a lakásról szólt, hanem arról, hogy ki is volt valójában Ilona – és milyen titkot vitt magával a sírba.