Alig telt el néhány perc, amikor újabb rezgés futott végig Eszter telefonján. Üzenet érkezett.
„Eszterkém, szervusz. Gábor mesélt a lakásról. Igazán kedves tőled! Nóra biztosan nagyon boldog lesz. Ma átmennénk hozzád, hogy Lillának is megmutassuk az új otthont. Estig odaérünk!”
Eszter megtorpant a járdán. A reggeli forgalom két oldalról kerülgette, bosszús pillantások kíséretében. Hosszú másodpercekig csak bámulta a kijelzőt, aztán törölte az üzenetet. Nem archiválta. Nem némította. Egyszerűen kitörölte. Utána Katalin számát is eltávolította a névjegyzékből.
A munkahelyén egész nap gépiesen működött. Jelentéseket írt, levelekre válaszolt, részt vett egy online értekezleten, jegyzetelt, bólogatott. A kollégák észrevették, hogy szokatlanul szűkszavú, de senki nem faggatta. Ismerték annyira, hogy tudják: ha beszélni akar, úgyis megszólal.
Ebédszünetben átment a szemközti parkba. Leült egy kopott padra, elővette a telefonját, és megnyitotta a banki alkalmazást. A kijelzőn ott állt az összeg: 6 300 000 forint. A vételár rendezve. A kulcs átvéve. Már csak a tulajdonjog bejegyzése volt hátra.
Eljátszott a gondolattal, mihez kezd majd az ingatlannal. Kiadja? Beköltözik? Pár év múlva, amikor felmennek az árak, túlad rajta? Lehetőség akadt bőven. Egyetlen opciót húzott ki gondolkodás nélkül: nem adja át Nórának.
Nem kapzsiságból. Nem bosszúból. Hanem mert ez jelentette számára az utolsó biztos pontot. A saját védvonalát. Ha itt enged, utána nem marad semmi. Először Nóra és Lilla költöznének be „néhány hónapra”. Aztán Katalin is „átmenetileg”, amíg nem talál mást. Végül Gábor kiszámolná, hogy két lakás mellett már belefér egy új autó is a bérleti díjból. És így tovább, míg a megtakarításaiból semmi sem marad.
Nem akart kegyetlen lenni. De fontosabb volt számára, hogy talpon maradjon.
Hazafelé betért egy barkácsáruházba. Vett egy masszív biztonsági zárat, hárompontos reteszeléssel, és egy ajtóláncot is. Az eladó érdeklődött, milyen ajtóra lesz. Eszter közölte: az új lakására.
Otthon Gábor nem volt. A konyhaasztalon cetli hevert: „Anyánál vagyok. Beszélnünk kell. Későn jövök.”
Eszter letette az új zárat az asztalra, elővett valamit a hűtőből, és az ablaknál állva evett. Kint lassan besötétedett, a lámpák sorra gyulladtak ki, a távolban vonat dübörgött.
Tudta, hogy az este fordulópont lesz. Gábor új érvekkel tér vissza, új szemrehányásokkal, talán könnyekkel a hangjában – vagy az anyja könnyeivel a sajátjában. Lehet, hogy Nórát is magával hozza könyörögni. Lehet, hogy ordítani fog. Az is lehet, hogy megüti.
Az ütéstől nem félt. Attól igen, hogy elfárad. Hogy megtörik, és kimondja: „Rendben, lakjanak ott.” Mert már így is kimerítő volt falat tartani.
De tartotta.
Gábor éjfél után érkezett haza. Eszter a nappaliban ült, könyvvel a kezében. Nem aludt. A férfi nesztelenül lépett be, mintha idegen lakásba jönne. Vizet töltött, ivott, aztán megjelent az ajtóban.
– Nóra sírt – mondta halkan. – Azt mondja, megért téged. Nem akar teher lenni. De Lilla… folyton beteg. Az orvos szerint a penészes fal miatt. Anyánál vizesedik a sarok.
Eszter nem nézett fel.
– Léteznek önkormányzati programok rászorulóknak. Lehet pályázni jobb lakhatásra.
– Tíz év a várólista!
– Akkor tíz év.
Gábor leült vele szemben. Az arca megnyúlt, kimerült volt.
– Eszter… kérlek. Nyolc éve vagyunk együtt. Segíts. Nem pénzt kérek. Csak a lakást, átmenetileg. Négy hónap. Amíg Nóra összeszedi magát.
– Nem.
– Miért nem?!
– Mert nem tartozom ezzel.
– Emberként igen! Keresztényként igen!
– Ateista vagyok, Gábor. Ezt is tudod.
Csend lett. A férfi az arcába temette a kezét.
– Gyűlölsz?
– Nem.
– Akkor miért teszed ezt?
– Mert magamat jobban szeretem, mint a családodat.
Gábor felpattant.
– Önző vagy!
– Lehet.
– Szívtelen!
– Nyolc évig gyűjtöttem a saját biztonságomra. Nem fogom odaadni.
– Nóra a testvérem!
– Neked. Nekem alig ismerős.
Gábor megdermedt, majd bólintott.
– Rendben. Győztél. Hideg számító nő vagy.
Az ajtó felé indult.
– Gábor – szólt utána Eszter.
– Mi van?
– Ha most elmész, ne gyere vissza.
A férfi szeme dühösen villant.
– Kidobsz?
– Választás elé állítalak. Vagy maradsz, és elfogadod a döntésem. Vagy elmész anyádhoz és a húgodhoz – végleg.
Néhány másodperc feszült csend után becsapódott az ajtó.
A következő reggel szokatlanul üres volt. Eszter hétkor ébredt, mint mindig, de nem hallatszott kávéfőzés zaja, nem jött álmos „jó reggelt” a konyhából. Csak sűrű, nehéz csend.
Még feküdt egy darabig, a plafon repedését nézve, amely Ausztrália körvonalára emlékeztette. Nyolc év alatt sem javították ki. Aztán mezítláb kiment a konyhába.
Minden ugyanott volt, mégis másnak tűnt. A levegő könnyebb lett.
Kávét főzött magának, ahogy szereti: cukor nélkül, kevés tejjel. Leült a laptop elé. E-mail érkezett a beruházótól: az átadás-átvételi jegyzőkönyv aláírva, az ingatlan birtokba vehető. Kinyomtatta, lefűzte a többi dokumentum mellé. Minden szabályos volt. Minden az övé.
Fél tízkor megszólalt a csengő.
Nem sietett. Elmosta a csészét, kezet törölt, majd az ajtóhoz lépett, és kinézett a kukucskálón.
Katalin állt a folyosón, halványlila kabátban, sértett és követelőző arckifejezéssel. Mellette Nóra, karjánál fogva Lillával, aki rózsaszín, cicás kapucnis dzsekit viselt, és türelmetlenül fészkelődött.
Eszter csak résnyire nyitotta az ajtót, a láncot rajta hagyta.
– Jó napot – mondta higgadtan.
– Eszter, hát ez mi?! – csattant fel Katalin. – Gábor nálunk aludt a kanapén! Sírva! Mit műveltél vele?
– Ő ment el. Nem én küldtem.
– Azt mondta, azt mondtad, ne jöjjön vissza!
– Azt mondtam, ha titeket választ, maradjon veletek.
Katalin egy pillanatra elakadt, majd legyintett.
– Ne vitatkozzunk. Szépen szeretnénk beszélni. Nóra, mutasd meg neki.
Nóra előrelépett, és egy leletet nyújtott át.
– Lilla tegnap kórházban volt – mondta halkan. – Tüdőgyulladás. Az orvos szerint a nedves lakás miatt.
Eszter nem vette el a papírt.
– Sajnálom. De ez nem jogosít fel senkit arra, hogy az én lakásomban rendezkedjen be.
– Egy hatéves gyerekről van szó! – emelte fel a hangját Katalin.
– Tudom. De nem az én felelősségem az egész város minden rászorulója.
– Mi nem „mindenki” vagyunk! Család!
– A maguk családja.
Nóra leguggolt, átölelte a lányát.
– Nem ajándékba kérem – mondta remegő hangon. – Fizetnék. Fél áron is. Csak ideiglenesen.
Eszter fáradtságot érzett. Mély, lelki kimerültséget.
– Nóra – szólalt meg csendesen. – A válás után te döntöttél úgy, hogy visszaköltözöl anyádhoz?
– Nem volt más lehetőségem!
– Albérletet kerestél?
– Nem volt rá pénzem!
– Hitelt? Támogatást? Bármit?
Nóra hallgatott. Katalin közbevágott, de Eszter folytatta:
– A nehézség nem az, amikor nincs választás. Hanem amikor van, csak kényelmetlen.
Nóra arca megfeszült.
– Menjünk, Lilla – mondta hirtelen.
– Várj – szólt Eszter. – Gyere be egy percre. Egyedül.
Katalin tiltakozni kezdett, de Nóra rászólt:
– Anya, maradj csendben.
Lillát a folyosón hagyta a nagymamával, és belépett. Eszter bezárta mögötte az ajtót.
– Nem vagy olyan, mint az anyád – mondta Eszter a konyhában leülve. – Te legalább próbáltál beszélni.
– Mit vártál? Hogy térden csússzak? – kérdezte Nóra keserűen.
A levegő megfeszült köztük, és mindketten érezték, hogy ez a beszélgetés többről szól majd, mint egy lakásról.