— Teljesen megőrültél? — csattant fel Gábor a konyha közepén állva. A telefonját úgy markolta, mintha egyetlen mozdulattal porrá akarná zúzni. — Anyám minden este sír, Nóra a gyerekkel egy összecsukható ágyon alszik, te meg titokban lakást vásárolsz?!
Eszter nem fordult meg azonnal. A mosogató fölé hajolva öblítette le az előző esti vacsora maradékát egy tányérról. A víz vékony sugárban csordogált, jéghidegen érintve az ujjait. Elzárta a csapot, majd megtörölte a kezét a napraforgómintás konyharuhába, amelyet az anyósa adott nekik az esküvőre. Utálta azt a darabot, mégis mindig szem előtt kellett tartania.
— Miből gondolod, hogy lakást vettem? — kérdezte higgadtan, szinte hangsúly nélkül.
— Ne nézz hülyének! — vágott vissza Gábor. — Erika néni mindent elmondott anyának. Az unokahúga az ingatlanirodában dolgozik, látta a papírokat. Kétszobás lakás a Liget Lakóparkban, hatmillió forintért. Azt hitted, ebben a városban bármit is titokban lehet tartani?
Eszter lassan megfordult. A férfi arca vörös volt, a halántékán lüktetett egy ér. Ritkán látta így: Gábor inkább duzzogni szokott, csendbe burkolózva. Ma azonban elszakadt benne valami. Talán az anyja egész nap győzködte. Talán Nóra panaszkodott megint, hogy Lilla megfázott a huzatos kisszobában.
— Az a szerződés az örökség intézéséről szólt — mondta Eszter, bár tudta, úgysem hisz neki. — A nagymamám lakását adom el.
— Eladod? Hárommillió nyolcszázezerért? — horkant fel Gábor. — És a hatmillió? A hiányzó több mint kétmillió honnan került elő?
Eszter hallgatott. A fejében pontosan kirajzolódott az összeg: kétmillió-háromszázhatvanezer forint a megtakarítási számlán. Minden fillérért megdolgozott. Bónuszok, éjszakába nyúló mellékállás, lemondás a kávézókról, új ruhákról, külföldi utazásokról. Nyolc év következetes, csendes építkezés. És most itt áll, magyarázkodva annak az embernek, aki egyszer sem kérdezte meg tőle: „Fáradt vagy? Segítsek?”
— Eszter — lépett közelebb Gábor, és a hangja hirtelen mézessé szelídült. — Ne csináljunk ebből ügyet. Nóra nem ellenség. Egyedül maradt Lillával. A férje lelépett, a gyerektartás meg háromhavonta csordogál. Anyu már nem fiatal, nehéz neki. Most végre tudnánk segíteni. Csak átmenetileg. Három-négy hónap.
— Nincs „tudnánk” — felelte Eszter. — Van az én lehetőségem. És abba nem fér bele a húgod a gyerekkel.
— Hogyhogy a te lehetőséged? Házaspár vagyunk!
— Házaspár akkor vagyunk, ha közösen döntünk. Te már eldöntötted anyáddal, hogy „mi” befogadjuk Nórát. Engem meg sem kérdeztél.
Gábor idegesen járkálni kezdett. A tekintete megakadt a falinaptáron, amelyen egy balatoni naplemente díszelgett — még az első házassági évükben vették, amikor közös nyaralásról álmodoztak. A kiruccanásból nem lett semmi: Katalin kórházba került magas vérnyomással, és a pénz az ő kezelésére ment.
— Te mindig ilyen rideg vagy — vetette oda Gábor. — Anyám megmondta, nem érted, mit jelent a család. A rokonokért az utolsó ingedet is oda kell adni.
— Az utolsót csak akkor adja oda az ember, ha van másik — felelte Eszter halkan. — Nóra felnőtt nő. A válás az ő döntése volt. Az is, hogy az anyjánál marad a gyerekkel egy kétszobás lakásban. Nem az enyém.
— Mintha lett volna választása! A szomszédok ordibálnak, verekednek, a gyerek nem tud aludni!
— Akkor kereshetett volna albérletet. Szociális lakást. Felvehetett volna hitelt. Sok lehetőség van. De nem az én pénztárcám a megoldás.
— A te pénztárcád? — fordult felé Gábor. — A feleségem vagy! Ami a tiéd, az a miénk!
Eszter keserűen elmosolyodott.
— Olvasd el a törvényt. Az örökség különvagyon. Az abból vásárolt ingatlan is az. Már beszéltem ügyvéddel.
Gábor megtorpant.
— Ügyvéddel?
— Igen. Gondolkodó ember vagyok, nem? Legalábbis anyád szerint számító.
A férfi leült, mintha hirtelen kifutott volna belőle az erő. Széles tenyere az asztalon pihent. Mindig másokra támaszkodott: előbb az anyjára, aztán a feleségére. Sosem tanulta meg, hogyan álljon meg egyedül.
— Nem maradnának örökre — próbálkozott újra. — Fél év, és Nóra talál munkát.
— Az élet döntések sorozata — válaszolta Eszter csendesen. — Az enyémek ide vezettek. Az övéi oda, ahol most van. Nem vállalom át más következményeit.
— És az enyémet? — nézett rá Gábor. — Nyolc éve veled élek. Látom, ahogy anyám szenved, a húgom küszködik. Nekem nincs szavam?
Eszter az ablakhoz lépett. Októberi permet hullott, az udvaron egy kisfiú biciklizett a hideg ellenére. Szabad volt, senki nem mondta meg neki, hogyan éljen.
Eszébe jutottak az első házasévek. Katalin naponta tízszer hívta: „Eszterkém, Gábor ma levert, főzz neki valami finomat”, „Eszterkém, elszakadt a zoknija”, „Eszterkém, felújítunk, tudnátok segíteni?” Ő pedig utalt, tűrt, hallgatott. Míg rá nem jött: ha nem húz határt, eltűnik mások igényei között.
— Soha nem ígértem, hogy eltartom a családodat — mondta anélkül, hogy hátranézett volna. — Dolgoztam, spóroltam, építkeztem. Te pedig észre sem vetted, mert kényelmes volt.
— Kényelmes? — csattant fel Gábor.
— Igen. Mert nem kellett választanod. Én választottam.
Végül szembefordult vele.
— Ha Nóra személyesen jött volna, normálisan kér, és vállalja a költségeket, elgondolkodtam volna. De zsarolással és sértegetéssel? Nem.
— Tehát tényleg megvetted?
— Igen.
— Hatmillióért?
— Igen.
— Honnan volt rá?
— A nagymama lakása háromnyolcszáz. A többi az én megtakarításom. Miközben te évente telefont cseréltél és huszonötezres cipőket vettél.
— Most a cipőim a hibásak?
— Nem. A döntéseid.
Csend ereszkedett a konyhára. Az óra kattogása hangosnak tűnt.
— Beszéljünk legalább Nórával — kérlelte Gábor. — Nézzük meg együtt a lakást.
— Nem.
— Miért nem?
— Mert eldöntöttem. A lakás az enyém. A döntés is.
Gábor felállt. Az arca fájdalomtól torzult.
— Te nem is ember vagy — suttogta. — Hanem egy számító gép.
Eszter nem vitatkozott. Tudta, nem igaz. Csak megtanulta védeni magát. Nyolc év alatt rájött: ha nem épít falat maga köré, elsodorják.
— Gábor, fáradt vagyok. Holnap dolgozunk. Fejezzük be.
A férfi szó nélkül kiment, és hangos tévézéssel próbálta elnyomni a csendet. Eszter teát főzött, és a gőzölgő csészét két tenyere közé fogva a jövőre gondolt: a tágas, napfényes új lakásra, a parkra néző ablakokra. Talán egyszer kiadja, talán elköltözik egy másik városba. Bárhová, csak el innen, ahol mindenki mindent tudni vél róla.
Eszébe jutott Ilona nagymamája, aki özvegysége után egyedül élt, panaszkodás nélkül. „Először magadra figyelj, kislányom — mondta halála előtt. — Ha te rendben vagy, jöhetnek a többiek.”
Most már értette.
Később lefeküdt. Gábor egy órával utána csatlakozott, háttal fordulva. Eszter sokáig ébren maradt, figyelte a férfi lélegzetének lassú egyenletessé válását.
Reggel Gábor úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Puszit nyomott az arcára, kávét ajánlott, a főnökét szidta. Eszter tárgyilagosan válaszolt, majd elindult dolgozni.
Ahogy kilépett a lépcsőházból, a telefonja megremegett a táskájában. Katalin hívta. Eszter egy pillantást vetett a kijelzőre, majd gondolkodás nélkül elutasította a hívást. Tudta, hogy ez még csak a kezdet.