Erzsébet arca felragyogott az ígérettől.
Én Gábor mellett ültem, csendben figyeltem az eseményeket. Nem szóltam bele semmibe. Tudtam, hogy nem kell siettetnem semmit – a helyzet magától alakul majd.
Az elején minden a megszokott mederben haladt. Koccintások, hosszúra nyúló jókívánságok, majszolt saláták, felszabadult nevetések. Aztán egyszer csak feltűnt valami.
Krisztina időről időre az arcához kapott. Először csak futó mozdulattal, mintha viszketne. Később egyre sűrűbben. Végül felállt, és kisietett a mosdóba. Amikor visszatért, a tenyere még nedves volt, mintha gyorsan megmosta volna az arcát.
Csakhogy ez sem segített.
A bronzosító tette a dolgát. A kávézó sárgás fénye alatt az arca már nem napbarnítottnak vagy kipihentnek tűnt, hanem furcsán foltosnak. Mintha valaki ecsettel próbált volna nyarat festeni rá, de félúton meggondolta magát. Ráadásul mindenhez hozzáért: a hófehér szalvétán narancsos lenyomat maradt, a ruhája gallérján is árulkodó csík húzódott.
— Krisztina — hajolt oda hozzá Erzsébet halkan —, elfolyt az alapozód?
Krisztina túlságosan szélesen mosolygott.
— Ugyan, anya, csak rosszak itt a fények. Ezek a lámpák sárgítanak.
Gábor közelebb hajolt hozzám.
— Mónika… te is látod?
— Látom — feleltem higgadtan.
Krisztina újra eltűnt a mosdó irányába. Másodszor már könnyes szemmel tért vissza – látszott, hogy erősen dörzsölte az arcát. De minél inkább próbálta eltüntetni, annál jobban elmaszatolódott.
— Jaj, Krisztikém — szólalt meg az egyik nagynéni, aki sosem rejtette véka alá a véleményét —, mitől lettél ilyen vöröses? Ez valami pakolás?
Az asztalnál hirtelen csend lett. Néhányan úgy tettek, mintha nem hallották volna, de a pillantások mindent elárultak.
Krisztina hirtelen letette a poharát.
— Miért kell ezen lovagolni? — remegett meg a hangja. — Allergiás lettem… talán a halra.
Erzsébet ijedten csapta össze a kezét.
— Jaj, Istenem! Hívjunk mentőt?
Gábor összevonta a szemöldökét.
— Miféle allergia? Reggel még semmi bajod nem volt.
Ekkor Krisztina rám nézett. Egyenesen a szemembe. Abban a tekintetben benne volt a pánik, a düh és az a felismerés is, hogy sarokba szorult.
Gáborhoz hajolt, de úgy, hogy én is tisztán halljam:
— Gábor… az a krém. Mónikáé. Az asztalon volt… csak egy kicsit használtam belőle. De az…
Gábor úgy húzta ki magát, mintha arcul csapták volna.
— Elvetted Mónika krémjét? Engedély nélkül?
Krisztina erőltetett mosollyal próbálta menteni a helyzetet.
— Nem loptam el! Csak kifogyott az enyém, és sürgősen kellett valami. Azt hittem, úgysem veszi észre.
Az, hogy „úgysem veszi észre”, hangosabban visszhangzott az asztalnál, mint bármelyik pohárköszöntő.
Erzsébet arca elsötétült.
— Krisztina! Mit beszélsz?
Krisztina lesütötte a szemét, az ujjai idegesen gyűrögették a szalvétát, amely már narancsszínű foltokkal volt tele.
Gábor rám nézett. Zavartan, már-már gyerekesen.
— Mónika… ez igaz?
Játszhattam volna a nagyvonalút. Mondhattam volna, hogy apróság, nem számít. De elegem volt azokból az „apró” dolgokból, amelyek lassan szokássá válnak.
— Gábor — válaszoltam nyugodtan —, nem most először tűnnek el a holmijaim. Nem akartam jelenetet. Csak azt szerettem volna, ha végre ti is látjátok: nem képzelődöm.
Erzsébet elhallgatott. A rokonság is némán figyelt.
Gábor lassan felállt.
— Krisztina — mondta tompán —, tudod, mit csináltál? Átjártál hozzánk, és egyszerűen elvetted, ami megtetszett. Én pedig még Mónikát hibáztattam, hogy túlérzékeny.
Krisztina felnézett. A szemében most először nem önelégültség csillant, hanem fáradtság.
— Mit tehettem volna? — kérdezte halkan. — Nekem mindig minden félresiklik. Nálatok rend van, biztos élet. Én csak… szerettem volna egy kicsit úgy érezni, hogy nem maradok alul.
Sűrű csönd telepedett ránk.
És abban a csöndben először éreztem valódi sajnálatot iránta. Nem a megszokott, felszínes együttérzést, hanem azt a fájdalmas felismerést, hogy saját magát sodorta ebbe a szerepbe.
De az együttérzés nem jelenti azt, hogy nincsenek határok.
Kivettem a táskámból egy kis tükröt, és odanyújtottam neki.
— Krisztina — mondtam egyenletes hangon —, ez nem arckrém. Ez testre való bronzosító. A kezemről is alig tudtam lemosni, amikor kipróbáltam. Gyere, segítek rendbe tenni az arcodat, hogy nyugodtan haza tudj menni. De utána beszélnünk kell.