Gábor nagyot sóhajtott, úgy, mint aki ismét a vállára veszi az egész világ terhét.
— Mennyi kell? — kérdezte fáradtan.
— Tíz… — vágta rá Krisztina gyorsan, majd egy pillanat múlva hozzátette: — Inkább tizenkettő.
Ott ültem mellettük, lassan kavargattam a teámat, és egy szót sem szóltam. Nálunk a pénz elvileg közös volt, mégis mindig Gábor döntött róla, mintha kizárólag az övé lenne.
Odaadta. Természetesen.
Krisztina arca felragyogott.
— Jaj, de rendes vagy! Visszaadom, amint…
Nem bírtam tovább.
— Krisztina, biztos, hogy vissza fogod adni?
Felém fordult. A szája még mosolygott, de a tekintete már hidegebb lett.
— Mónika, most komolyan? Úgy nézek ki, mint aki nem fizeti vissza a tartozását?
Gábor rám nézett, mintha én tettem volna tönkre egy ünnepi pillanatot.
— Móni, ne kezdd már megint.
Abban a másodpercben értettem meg: vele beszélni felesleges. Amikor kényelmetlen téma kerül szóba, bezár, mint egy kulcsra zárt szekrény. Nem lehet hozzáférni.
Ha nem hisz nekem, akkor látnia kell.
És Krisztinának is meg kellett tapasztalnia a saját bőrén, hogy ami nem az övé, az nem „csak úgy” kerül az emberhez.
A lehetőség váratlanul jött.
Erzsébet, az anyósa, a hetvenötödik születésnapját ünnepelte. Egyszerű asszony volt, de szerette, ha „rendesen” zajlik minden: terített asztal, majonézes saláták, torta, koccintások, közös fotók.
— Mónikám — mondta telefonon —, csak kérlek, ne vitázz Krisztinával. Tudod, érzékeny mostanában. Neki amúgy is nehéz.
Már megint ez.
— Erzsébet, nem lesz semmi vita — feleltem nyugodtan. — Megyünk, felköszöntjük, minden rendben lesz.
Két nappal az ünnepség előtt betértem egy hétköznapi drogériába. Nem elegáns hely volt, hanem az a fajta, ahol az akciós samponokat külön kosárban árulják, a krémek pedig az alsó polcon sorakoznak.
Vettem egy apró tégely testre való bronzosítót. Olyat, amitől „szebbnek látszanak a lábak”, „egyenletesebb a bőr”, „napbarnított hatás”. Olcsó volt, de makacs — ha egyszer megfog valamit, nem könnyű lemosni.
Otthon elővettem a kedvenc arckrémemet. A lányom hozta egy utazásról, és úgy vigyáztam rá, mint valami porcelánkincsre: nem mindennapi használatra, csak különleges alkalmakra.
A krémet áttettem egy jellegtelen dobozba, ráírtam filccel: „arc”, majd felraktam a legfelső polcra, oda, ahol a gyógyszereim és a varródobozom áll. Oda Krisztina biztosan nem nyúl.
A szép, eredeti tégely viszont kint maradt a hálószobai fésülködőasztalon. Pont szem előtt. Mint egy csali.
Nem voltam büszke magamra.
Csak elegem lett abból, hogy mindig én alkalmazkodom.
Az ünnepség napján Krisztina mindenki előtt megérkezett hozzánk.
— Gábor, beugrom hozzátok készülődni — közölte telefonon. — Nálam most felfordulás van, a szomszédok felújítanak, por mindenütt, a tükröm is vacak. Hadd csináljam meg nálatok a hajam.
Gábor természetesen nem kérdezett meg.
— Persze, gyere nyugodtan.
Krisztina egy táskával és azzal az arckifejezéssel állított be, ami azt jelentette: már döntött.
— Mónika, bemegyek a hálóba, gyorsan összekapom magam — szólt, miközben elsétált mellettem.
— Rendben — feleltem higgadtan. — Csak nyugodtan.
A konyhában uborkát szeleteltem egy dobozba — Erzsébet kérte, hogy vigyünk valamit, mert az éttermi árak elszálltak. Közben figyeltem a hangokat.
Először a hajszárító zúgott. Aztán víz csobogott a fürdőben. Léptek a parkettán. Végül csend. Az a fajta sűrű, koncentrált csend, amikor valaki pontosan tudja, mit csinál — és azt is, hogy talán nem kellene.
Nem sokkal később Krisztina kilépett.
Tökéletes frizura, hangsúlyos szemek, új, testhez simuló ruha — mintha egy reklámból lépett volna elő.
— Na, milyen vagyok? — fordult meg a folyosói tükör előtt.
— Nagyon csinos — mondtam őszintén.
Elmosolyodott, elégedetten.
— Tudtam. Na, induljunk. Gábor, ne totojázz már.
A kis kerületi étterem fehér abroszokkal és visszafogott zenével várta a vendégeket. A falakon művirágok lógtak, az asztalfőnél Erzsébet ült sugárzó arccal. Rokonok mindenfelől: nagynénik, unokatestvérek, gyerekek.
Krisztina azonnal átvette a középpont szerepét.
— Anyu — jelentette ki hangosan —, olyan ajándékot választottam neked, hogy még évek múlva is emlegetni fogod…