Nem tartozom azok közé a nők közé, akik egy eltűnt kozmetikum miatt jelenetet rendeznek.
Komolyan mondom. Ötvenhat éves vagyok, huszonnyolc évet húztam le a kerületi könyvtárban, és az életemet mindig inkább a „mit szólnak majd” irányította, nem az, hogy kimondjam, amit gondolok. A szégyenérzet nálam elöl állt a sorban, az őszinte szókimondás valahol hátul porosodott.
De egy dolgot az évek során biztosan megtanultam: ha valakinek egyszer kényelmes lesz valami, nagyon gyorsan természetesnek kezdi tekinteni.
Gáborral csendes, kiegyensúlyozott életet élünk. Nem dúskálunk a pénzben, de panaszkodni sincs okunk. A lakásunk kétszobás, egyszerű, nem modern csoda, viszont rend van és tisztaság. Szeretem, ha a konyhában almaillat terjeng, a hálóban pedig frissen mosott ágynemű illata fogad. Gábor pedig azt szereti, ha munka után békén hagyják.
És van még valami, amit különösen szeret: a húgát.
Krisztinát.
Három évvel fiatalabb nála, de néha úgy látom, Gábor nem testvérként bánik vele, inkább mintha második apja lenne. Annyira óvja és mentegeti. Krisztina kétszer ment férjhez, most egyedül él, állítólag „önmagát keresi”, és körülötte mindig zajlik valami változás. Hol a munkahelye nem megfelelő, hol a főnöke elviselhetetlen, hol pedig arról beszél, hogy „egy nőnek jár a szép élet”.
A szép életet pedig legszívesebben más pénzéből teremti meg. Csak ezt nem rögtön ismertem fel.
Apróságokkal kezdődött.
— Hová lett a szájfényem? — kérdeztem egyszer magamtól a tükör előtt állva.
Pontosan emlékeztem rá: halvány árnyalatú volt, kis tubusban. Hétvégenként kentem fel, hogy ne tűnjek fáradt, agyonhajszolt asszonynak a buszon.
Eltűnt.
Átnéztem a neszesszert, a fiókot, a táskámat, még a konyhai polcot is — hátha a gyógyszerek mellé tettem le. Sehol sem találtam.
Aztán köddé vált az új szempillaspirál. Utána egy parfümminta, amit apró kincsként őrizgettem. Majd a kézkrém, amit a lányomtól kaptam újévkor azzal, hogy: „Anya, vegyél valami jót, megérdemled.”
Eleinte magamat hibáztattam. Szórakozottnak bélyegeztem magam.
Aztán megjelent Krisztina.
Mindig zajosan érkezik: becsapódik az ajtó, a hangja betölti az előszobát, a szatyra zizeg.
— Mónikám! — tárta szét a karját, és már ölelt is. — Csak beugrottam egy percre, iszom egy teát. Gábor itthon van?
Gábor kinézett a szobából.
— Gyere be, Kriszti. Mi ez a jókedv?
— Hát mert csodás az élet! — felelte, és már ment is a konyhába, mintha a sajátja lenne. — Van cukor? Citrom? Edzés után vagyok, muszáj egy kicsit regenerálódnom.
Az „edzés” nála rugalmas fogalom volt. Egyik nap torna, másnap diéta, harmadnap pedig „most áramlásban vagyok, ne zavarjatok”.
Megitta a teát, evett pár szem kekszet, nevetgélt.
Aztán felállt.
— Beugrom a fürdőbe, kezet mosok. A buszon olyan koszosak a kapaszkodók…
És eltűnt.
Eltelt öt perc.
Amikor visszajött, ugyanott folytatta a beszélgetést, ahol abbahagyta.
Aznap történt először, hogy valami gyanús lett. Nem a fürdőszobából hallottam zajt, hanem a mi hálónk felől. Halk, óvatos neszt, mintha valaki kihúzna egy fiókot, majd finoman visszatolná. Nem csapódott, nem zörgött — körültekintően történt.
Krisztina tud halkan mozogni. Különösen, ha érdeke fűződik hozzá.
Nem szóltam semmit. Akkor még nem.
Mert kimondani annyi, mint megvádolni. Bizonyíték nélkül pedig az ember könnyen maga kerül a vádlottak padjára. Egy hónapig hallgathattam volna: „Komolyan azt hiszed, hogy a húgom ilyet tenne?”
Másnap mégis rákérdeztem Gábornál, mintha csak mellékesen jutna eszembe:
— Gábor… tegnap Krisztina nem ment be véletlenül a hálóba?
Fel sem nézett a telefonjából.
— Miért menne? Ugyan már, Mónika, honnan veszed ezeket?
— Csak úgy tűnt…
— Mindent túlgondolsz, ha belelovalod magad — vágta rá. — Krisztina rendes. Neki így is elég nehéz.
Ez a „neki nehéz” nálunk varázsmondat volt. Mindenre magyarázatul szolgált.
Eltelt egy hét. Krisztina ismét felbukkant. Ezúttal nem csak teára jött.
— Gábor — kezdte, és kerülte a tekintetemet —, segítened kellene. Pár napra szükségem lenne egy kis pénzre. Részletfizetésem van, és majdnem elszámoltam magam…