– Anya – szólaltam meg végül halkan, mégis rendíthetetlenül, amikor egy pillanatra elhallgatott. – Eladtál a saját lányodtól hárommillió forintért. Most pedig felhívsz, és még visszajárót is követelsz.
A vonal túlsó végén dermedt csend lett. Csak a kapkodó légzését hallottam.
– A jótékonykodásom múlt kedden véget ért, a kormányablak épületében – folytattam. – Te és Gábor döntöttetek. Az a ház most az övé. A kazán, a falak, minden gond vele együtt. Ne keressetek többé pénz miatt. Soha.
Anyám zokogni kezdett, hangosan, szinte fulladozva. De már tisztán láttam: nem bűntudat beszél belőle, hanem düh. Az fájt neki, hogy a mindig engedelmes lánya egyszer csak nemet mondott.
– Isten majd megítél, Eszter – sziszegte, és rám csapta a telefont.
Három hét múlva beadtam a keresetet.
Az ügyvédnek igaza lett: tizenkét évnyi számla, kivitelezői szerződés és banki utalás sorakozott egymás mellett, megbonthatatlan láncként. A bíró hosszasan lapozgatta a dossziét, szinte szó nélkül. Gábor az egész tárgyaláson úgy ült, mint akit mindez hidegen hagy. Anyám egyszer sem jelent meg.
A bíróság végül kártérítést ítélt meg a testvérem terhére. Nem a teljes hárommillió forintot – az ügyvéd előre figyelmeztetett, hogy ritka a százszázalékos megítélés –, de eleget. Annyit, hogy végre elutazzak a tengerhez, vegyek magamnak egy rendes kabátot, és nyissak egy betétet a saját nevemre.
A ház Gábornál maradt. Nem bántam. Melegség nélkül a falak csak üres dobozt jelentenek.
Októberben Ilona néni hívott.
– Eszterkém, hallottad? A Gábor eladta a házat. Azt beszélik, már a per alatt talált vevőt, mindent elintézett. Katalin teljesen kétségbe van esve, nem tudja, hová lett a pénz. Azt mondja, adósságokra ment el. Miféle adósságokra, kislányom? Hiszen az a te otthonod volt, annyit dolgoztatok rajta…
Hallgattam, és nem a ház járt a fejemben. Hanem az, hogy egy hét múlva felszáll a gépem. Hosszú évek óta az első szabadságom. Montenegrót választottam – nem észszerűségből, nem magyarázatok miatt, hanem mert egyszerűen arra vágytam. Megtehettem, ezért megvettem a jegyet.
– Ilona néni – feleltem nyugodtan. – Az már nem az én házam. És ideje volt, hogy ezt végleg elengedjem.