Lilla lassan kiment a konyhába, mintha ködben járna, és automatikusan vizet töltött a vízforralóba. A hűtőszekrény polcain katonás rendben sorakoztak a vacsorához előkészített alapanyagok. Mindig előre főzött, hátha Márk mégis időben hazaér. Most ez az előrelátás inkább tűnt keserű önámításnak, mint gondoskodásnak.
Ekkor pittyent a telefonja.
„A tárgyalás tovább tart, mint hittem. Későn érek haza, ne várj.”
Persze. Már megint. Az utóbbi hónapokban megszámlálhatatlanul sok hasonló üzenetet kapott.
Lilla próbálta felidézni, mikor kezdett gyanút fogni. Talán amikor Márk egyre gyakrabban maradt bent estig az irodában. Vagy amikor hirtelen lecserélte a ruhatárát elegánsabb darabokra. És az az új, feltűnően drága parfüm… korábban sosem költött ilyesmire.
A pénzügyek körül is furcsa változások történtek.
Márk egyre kevésbé avatta be a nagyobb kiadásokba. Ha rákérdezett, csak annyit mondott: meglepetést tervez neki. Ő pedig – ostoba módon – még meghatódott is ettől a titokzatosságtól.
Reszkető ujjakkal nyitotta fel a laptopját, és belépett az internetbankba. A közös számlán nem talált semmi szokatlant: közüzemi díjak, bevásárlások, benzinköltség – minden a megszokott mederben haladt.
A férje külön kártyáján azonban más kép rajzolódott ki.
A készpénzfelvételek száma feltűnően megnőtt. Olyan éttermekben fizetett, ahol ők ketten sosem jártak. Több virágbolt neve is felbukkant a listán – miközben Lilla fél éve nem kapott tőle egyetlen csokrot sem.
A szégyen és a düh egyszerre szorította össze a torkát. Hogy lehetett ennyire vak? A hűtlenség minden árulkodó jele ott hevert előtte, ő pedig közben közös jövőt tervezgetett, gyerekneveken gondolkodott.
Lecsukta a gépet, és ideges léptekkel járni kezdett a nappaliban. Cselekednie kellett. De hogyan? Támadja le azonnal? Vagy tegyen úgy, mintha semmiről sem tudna?
Eszébe jutott Márk egyik elejtett mondata: „Ha idő előtt kiderül valami, minden tervünk kárba vész.”
Miféle terv? És milyen iratokról beszélt?
Hirtelen jeges gondolat hasított belé. A lakás az ő nevén volt – a szülei adták nászajándékba. A házasság után azonban Márk is tulajdonrészt szerzett benne. Csak nem…?
Odaugrott a széfhez, ahol a fontos dokumentumokat tartotta. Elővette a házassági anyakönyvi kivonatot, a tulajdoni lapot, az útlevelét. Minden a helyén volt. De ez még nem jelentett biztonságot. Másolatokat bármikor készíthettek.
Petra képe villant fel előtte. Mindig is számító nő volt.
Az egyetemen is mesterien hárította át másokra a felelősséget. Amikor pénzt kért „az édesanyja sürgős műtétére”, később derült ki, hogy az asszonynak semmi baja, az összeg pedig Petra tartozásait fedezte.
És most ketten szőnek valamit. Ellene.
Újabb üzenet érkezett.
„Len, holnap kora reggel elutazom három napra. Teljesen kiment a fejemből szólni.”
Kiküldetés. Milyen kényelmes magyarázat. Három nap egy szállodában Petrával.
Lilla azonnal visszaírt: „Értem. Hova mész pontosan?”
Néhány perc múlva jött a válasz: „Szeged. Beszállítói egyeztetés.”
Belépett Márk céges levelezésébe – a jelszót régóta ismerte, sosem titkolta előle. Szegedi útról egyetlen üzenetet sem talált. Viszont rábukkant egy levelezésre egy utazási irodával: szállásfoglalás egy Debrecen melletti hotelben, két fő részére, másnapi érkezéssel.
Az éjszaka végtelennek tűnt. Lilla egy pillanatra sem tudott elaludni, minden zajra összerezzent.
Márk éjfél táján ért haza. Szótlanul lezuhanyozott, majd befeküdt mellé, és szinte azonnal mély álomba merült. Máskor megnyugtató lett volna hallani az egyenletes szuszogását, most azonban az egész jelenet hazugságnak hatott.
Reggel különös alapossággal pakolta össze a bőröndjét. Lilla csukott szemmel feküdt, de résnyire nyitva tartotta a pilláit.
— Len, indulok — hajolt fölé Márk, és homlokon csókolta.
— Jó utat — suttogta álmosnak tettetve magát.
Amint becsukódott mögötte az ajtó, Lilla is felkelt és munkába indult. A napja azonban kínszenvedés volt. Papírokat lapozgatott, telefonhívásokra válaszolt, értekezleten ült – de gondolatai minduntalan visszatértek ugyanoda: mit tegyen?
Dél körül döntésre jutott.
Ha Márk valóban a Debrecen környéki szállodában van, akkor most van ideje átnézni a holmiját. Talán talál valamit, ami végleg tisztázza a helyzetet.
Rosszullétre hivatkozva elkéredzkedett – ami nem is állt messze az igazságtól –, és hazament.
Először az íróasztal fiókjait vizsgálta át. Tollak, jegyzettömbök, kábelek – semmi különös. A legalsó sarokban azonban megakadt a keze egy összehajtott papíron. Kihúzta.
A lakás friss értékbecslése volt. Egy héttel korábbi dátummal.
A vér kiszaladt az arcából. Tehát Márk valóban el akarja adni az otthonukat – azt a lakást, amelyet Lilla szülei adtak nekik ajándékba az esküvőjükre.