A vonal túlsó végén hirtelen több hang is egyszerre tört fel:
— Gergő, boldog születésnapot! Éljen!
Lilla arca egy pillanat alatt elsápadt, a hangja pedig jéghideggé vált.
— Várjatok csak. A „Világítótorony” nem a ti városotokban van? Úgy háromszáz kilométerre innen?
— Dehogynem! — felelte lelkesen Réka. — Hol máshol lenne? Itt van az egész család. Ti nem akartatok ünneplést, hát megoldottuk magunk. Ebben mi a rossz?
— Igazán nagyszerű — vágta rá Lilla metszően, majd bontotta a hívást.
A nappalira súlyos csend telepedett.
— Ők… nélkülem tartják a születésnapomat… egy másik városban… és még büszkék is rá? — suttogta Gergő hitetlenkedve. — Ez teljes képtelenség.
— Nem, ez nem képtelenség — felelte Lilla keményen. — Ez szándékos megalázás. Azt akarják, hogy mi tűnjünk hálátlannak.
Alig telt el fél óra, a telefon ismét megcsörrent. Most Levente neve villogott a kijelzőn.
Gergő kelletlenül fogadta a hívást.
— Igen, Levente?
— Gergő! Na, Réka már beavatott? Kár, hogy nem vagy itt, pazar a vacsora! Mondtunk érted pár koccintást is. De figyelj… — a hangja óvatosabbra váltott. — A számla elég húzós lett. Bedobtuk, ami ránk esett, de a te részed, mint ünnepelté, huszonötezer forint. Neked ez aprópénz! Utald át Rékának, ő majd rendezi.
Gergő szóhoz sem jutott.
— Ezt most komolyan gondolod?
— Persze! — folytatta lelkesen a bátyja. — Érted csináltuk az egészet! Pezsgőt, konyakot, többfogásos vacsorát rendeltünk. Anya ragyog a boldogságtól. Ugye nem akarsz filléreskedni?
Lilla ekkor kikapta férje kezéből a készüléket.
— Levente, figyelj ide nagyon alaposan. Ti szerveztetek egy ünnepséget nélküle, majd most vele fizettetnétek ki? Ez elfogadhatatlan. És ne próbáljátok édesanyát pajzsként magatok elé tolni. Mi személyesen beszélünk vele. Amit ti költöttetek, az a ti döntésetek volt.
Azzal határozott mozdulattal lezárta a hívást.