— emlékszem a negyvenedikre — folytatta Lilla, miközben kényelmesen elhelyezkedett mellette. — Jöttek, ettek, ittak, aztán mindenki hazament. Én pedig napokig takaríthattam utánuk. Köszönöm, abból most nem kérek.
Összekoccintották a bögréiket; a porcelán finom csengése mintha pecsétet tett volna az elhatározásukra.
Ebben a nyugodt pillanatban Lilla telefonja, amelyet a kanapén felejtett, hirtelen rezegni kezdett. A kijelző felvillant: Réka neve és mosolygó arca jelent meg rajta.
— Réka hív — lepődött meg Lilla. — Ilyenkor általában a sorozatait nézi.
Gergő arca elkomorult.
— A húgom… fogadjunk, megint pénzről lesz szó. Vedd fel, ha kellek, majd beszállok.
Lilla fogadta a hívást.
— Szia, Réka! Mi újság?
A vonal túlsó végén túláradó, izgatott hang felelt:
— Lilla! Ott van Gergő? Add ide neki gyorsan!
A háttérből nevetés, poharak csilingelése és zsibongás hallatszott.
Gergő homloka ráncba szaladt.
— Itt vagyok. Mi ez a hangzavar?
— Hát ünneplünk! A jubileumodat! — jelentette be diadalmasan Réka. — Itt van mindenki: anya, Levente a családjával, a nagynéni, az unokatestvérek! Boldog születésnapot! Várj, anya is mondana pár szót…
Gergő és Lilla összenéztek. Lilla tekintetében értetlenség villant, Gergőében nyugtalanság.
A telefonban édesanyja kissé remegő, mégis lelkes hangja csendült fel:
— Gergőkém, drága fiam! Isten éltessen, sok egészséget és örömet kívánunk! Most is koccintottunk rád, és azt meséljük, milyen kis csibész voltál gyerekként…
Gergő hátán végigfutott a hideg.
— Anya… de hol vagytok?
— A „Világítótorony” étteremben, hát hol máshol! — szólt közbe ismét Réka. — Gyönyörű minden, roskadoznak az asztalok, fantasztikus a hangulat. Egy ilyen napot nem hagyhattunk szó nélkül!
Gergő ujjai elgyengültek, a készülék majdnem kicsúszott a kezéből.
— De hiszen megbeszéltük, hogy idén nem lesz semmiféle ünnepség…