Júlia az ablak felé fordította a fejét, mintha a kinti táj fontosabb lenne a kérdésnél. A nyírfák ágain átszűrődő fény a lánya közelgő esküvőjét juttatta eszébe.
— A férjem… elfoglalt — felelte halkan.
Az orvos hitetlenkedve felhorkant.
— Elfoglalt? És a lánya?
— Az esküvőjére készül. Nem akarom zaklatni ezzel.
— Miközben maga itt kíméli őket, ők simán a sírba juttathatják — szólt közbe Beáta nővér, egy ősz, göndör hajú, erős testalkatú asszony, aki nehézkesen leült az ágy szélére. — Amíg én bent feküdtem, az unokahúgom árulni kezdte a lakásomat. Azt mondta: „Néni, úgysem húzod sokáig.”
Júlia ujjai görcsösen markolták a lepedőt. Ekkor kivágódott az ajtó, és Eszter rontott be, kezében egy vastag esküvői katalógussal.
— Anya, legkésőbb csütörtökön haza kell jönnöd! Segítened kell az ültetési renddel! Apa nemet mondott, állítólag halaszthatatlan tárgyalása van.
— Eszterkém… — Júlia feljebb akart ülni, de Beáta határozott mozdulattal visszanyomta a párnára, és betakarta.
— Kisasszony, az édesanyjának pihenésre van szüksége, nem szervezkedésre!
— Ne szóljon bele! — csattant fel Eszter. — Apa szerint anya eltúlozza ezt az egészet. Kelj fel, kérlek!
Júlia keserűen felnevetett.
— Túlzok? Akarod, hogy az esküvői tortád mellett essek össze? Szép emlék lenne: a menyasszony anyja ott hal meg a vendégek előtt.
— Önző vagy! — Eszter arca lángba borult. — Ez az egyetlen nagy napom! Mindig csak magaddal törődtél!
Az ajtó csapódva zárult. Beáta szó nélkül vizet nyújtott Júliának.
— A rokonok olyanok, mint az erdei gombák — morogta. — Van köztük mérgező is, meg olyan is, ami csak bűzlik.
A következő pillanatban újra feltépődött az ajtó. Kinga, az anyósa, berontott a kórterembe, esernyőjét hadonászva.
— Azonnal haza kell jönnöd! — rikácsolta. — Balázs azzal a… azzal a vörös nővel mutatkozik mindenfelé, és ez mind a te hibád!