— Ideje lenne venned egy új inget. Eszter ragaszkodik hozzá, hogy a vendégek halványzöldben vagy krémszínben jelenjenek meg. Öltönyöd van, azzal nincs gond…
— …Az inget majd Vivien kiválasztja helyettem — vágott közbe Balázs anélkül, hogy elszakította volna a tekintetét a telefonja kijelzőjéről.
— Vivien? — Júlia kezében megállt a levegőben a tányér. — Ő… egy munkatárs?
— Nem — emelte fel végre a fejét a férfi, szemében türelmetlen villanással. — Vivien a menyasszonyom. Egy hét múlva beadjuk a papírokat.
— Tessék? — A porcelán csattanva tört darabokra a konyhakövön. — Ez valami beteg tréfa?
— Viccelődni mással szoktam, nem veled — felelte szárazon, majd felpattant, és a vállával nekikoccant az ajtófélfának. — Eszter ismeri Vivent. Együtt dolgoztak projekteken az egyetemen. Ja, és a lányunk hamarosan összeköltözik a vőlegényével, szóval a szobája felszabadul.
— Be akarod költöztetni a szeretődet a gyerekünk helyére? — Júlia ujjai görcsösen szorultak az asztal szélére.
— Nem szeretőt, hanem a leendő feleségemet! — fordult vissza ingerülten. — Nem hallod? Elválunk. Vivien ideköltözik. Te pedig… — végigmérte tetőtől talpig — maradhatsz itt, ha akarsz, házvezetőnőként. Feltéve, hogy tudsz viselkedni.
Júlia mellkasába éles fájdalom hasított. Ajkai elfehéredtek, látása elhomályosult, sötét foltok úsztak a szeme előtt.
— Balázs… — próbált meg lépni egyet, de a térde felmondta a szolgálatot.
— Elég ebből a színjátékból! — förmedt rá, és a pohárban maradt vizet felé löttyintette. — Állj fel! Ne most idegesíts, fontos találkozóm lesz!
De Júlia már a padlón feküdt, levegő után kapkodva, zihálva.
— Óriási szerencséje, hogy a szomszédok időben mentőt hívtak — jegyezte meg az orvos, miközben a kórlapot böngészte, és tollával az EKG-görbére bökött. — A vérnyomása kétszáz fölé szökött, ez már infarktus előtti állapot. Értesítették a hozzátartozóit?