Judit kérdése a levegőben maradt, súlyosabban, mint bármelyik szemrehányás.
– És mi? – szólalt meg végül halkan. – Balázs és én nem számítunk családnak? Azok a gyerekek, akik megszülethetnének, ha nem a testvéred vállalkozásait finanszíroznád – ők sem?
Eszter ajka elnyílt, de szó nem jött ki rajta. Az elmúlt két évben, miközben egyik kölcsön követte a másikat, egyszer sem gondolt igazán arra, mit ad fel közben. A babára, akiről Balázzsal annyit beszéltek. A lakásfelújításra, amit mindig „majd jövőre”-re halasztottak. Az utazásokra, amelyekről esténként ábrándoztak.
Judit ekkor felállt, a vitrinhez lépett, és elővett egy megsárgult fényképet.
– Tudod, én is jártam hasonló cipőben – mondta csendesen. – Az öcsém is örökösen zseniális üzletekkel állt elő. Apám pedig rendre elvárta, hogy mindenki mögé álljon.
Eszter a képre nézett: fiatal Judit egy kopott bérház bejárata előtt, karján a pár hónapos Balázzsal. Egyszerű ruha, fáradt, mégis reménykedő tekintet.
– A férjemmel tíz éven át albérletben laktunk – folytatta Judit. – Minden fillér az öcsém „utolsó nagy dobására” ment el. Mindig akadt egy újabb, kihagyhatatlan lehetőség. És végül rájöttem valamire.
– Mire? – kérdezte Eszter alig hallhatóan.
– Arra, hogy a szeretet nem pénzben mérhető. Viszont egy házasságot nagyon könnyű tönkretenni mások adósságai miatt.
Ebben a pillanatban csöngettek. Az ajtóban Márk állt, ziláltan, izgatott arccal.
– Eszter! Végre megtaláltalak! – már be is lépett. – Figyelj, hatalmas lehetőség! Emlékszel arra a beszállítóra? Most előállt egy új konstrukcióval. Csak még félmillió forint kellene…
– Nem.
A szó élesen vágott a levegőbe.
– Tessék? – Márk megtorpant.
– Azt mondtam, nem adok több pénzt – felelte Eszter, és felállt.
– De hát te…
Balázs kilépett a folyosóra.
– Hallottad. Nem. És én is ezt mondom. Most menj el.
– Fogalmatok sincs, mit szalasztotok el! – Márk kétségbeesetten nézett rájuk. – Ez most tényleg működni fog! Apa már igent mondott, segít…
– Akkor segítse ő – szólt közbe Judit határozottan. – A fiamnak más tervei vannak. És a húgodnak is.
– Miféle tervek? – horkant fel Márk.
Eszter megérezte Balázs kezét az övén.
– Például gyereket szeretnénk – mondta ki végre. – Saját otthont. Közös jövőt.
– Értem már! – csattant fel Márk. – Az anyósod fordított ellenünk!
– Nem – rázta meg a fejét Eszter. – Ő csak segített tisztábban látni. A család nem az, aki folyton követel, hanem aki melletted áll.
Amikor az ajtó végre becsukódott Márk mögött, Judit szó nélkül magához ölelte Esztert.
– Büszke vagyok rád – suttogta.
Eszter letörölte a könnyeit.
– Tudja, most először mertem nemet mondani neki.
– És nem is utoljára – mosolygott Judit. – A neheze még csak most jön.
Igaza lett.
A következő hetek idegőrlőek voltak. Gábor telefonjai szinte megállás nélkül érkeztek.
– Hogy teheted ezt a testvéreddel? Ennyi mindent megtettünk érted!
Márk a munkahelye előtt várta.
– Eszter, már majdnem sikerült! Csak egy kis áthidalás kellene…
De az igazi vihar akkor tört ki, amikor kiderült, hogy Eszter gyermeket vár.
Gábor dühösen rontott be a lakásba.
– Elment az eszed? Most? Amikor Márknak a legnagyobb szüksége lenne rátok?
– Apa, mi köze a babámnak Márk üzleteihez? – kérdezte Eszter fáradtan, és leült a kanapéra.
– Nagyon is van! Ki fogja ezentúl támogatni? Te elmégy szülési szabadságra, kevesebbet kerestek…
– Éppen ezért – szólalt meg Judit a konyhaajtóból, kezében egy csésze teával –, a gyerekeim mostantól a saját gyermekük jövőjére tesznek félre, nem mások légváraira.
– Gyerekeim? – Gábor arca vörös lett. – Mióta az én lányom a magáé?
– Amióta ön pénzkiadó automatává tette a fiának – válaszolta Judit nyugodtan. – Eszternek pihenésre van szüksége. Rosszul van.
Gábor Eszter fölé hajolt.
– Válassz. A családod, vagy…
– Vagy mi? – emelte rá a tekintetét Eszter. – Kitagad? Ahogy Kingát is, amikor nem adott pénzt Márk előző próbálkozására?
A szobára csend telepedett. Kinga neve mindig kényes pont volt: ő volt az egyetlen a rokonságban, aki következetesen nemet mondott, és ezért évek óta kívülállóként kezelték.
– Én csak jót akarok – mormolta végül Gábor megtörten. – Márk az egyetlen fiam…
– És én az egyetlen lányod – felelte Eszter halkan. – Mégsem számított ez soha igazán.