A „tilalom”, „intézkedés”, „ellenőrzés” szavak most sokkal érthetőbbek voltak számára, mint az, hogy „elfáradtam” vagy „meg kell találnom önmagam”. Az érzelmi köd helyét átvette a konkrétumok világa.
Amikor a körzeti megbízottal együtt megérkeztek a lakáshoz, a folyosón már ott állt Katalin. Úgy helyezkedett az ajtó előtt, mintha ő lenne a beléptető rendszer.
— Nahát, kik jöttek hozzánk? — csilingelte túlzott kedvességgel.
— Hozzám jöttek — felelte Eszter higgadtan. — Mellesleg én is itt lakom.
Gábor az ajtóban tűnt fel, melegítőnadrágban, gyűrött arccal, mint akit a legrosszabb pillanatban rángattak ki valamiből.
— Eszter… ezt most miért…? — kezdte.
— Mit miért? — nézett rá olyan összeszedetten, hogy a férfi inkább félrekapta a tekintetét. — Te cseréltetted le a zárat?
— Nem én… — rázta a fejét, de már Katalin felé sandított.
— Nem ő — vette át a szót az anyja. — Közösen döntöttünk úgy, hogy jót tesz nektek egy kis különlét. Megelőzésképpen.
— Mit előzünk meg? — kérdezte Eszter szárazon. A rendőr köhintett egyet, hogy elfojtsa a mosolyát.
— A te… nyomásodat. Egy férfinak nyugalom kell.
A körzeti felemelte a kezét.
— Nézzék, a tulajdonosnak joga van bejutni az ingatlanába. Ha ezt akadályozzák, az jogsértés. Ne csináljunk jelenetet, nyissák ki az ajtót.
— De ő is ide van bejelentve! — csattant fel Katalin, Gáborra mutatva.
— A bejelentett lakcím nem jogosít fel zárcserére és kizárásra — válaszolta nyugodtan a rendőr. — Kulcsot elővenni.
Gábor egyik lábáról a másikra állt, mint egy lebukott diák.
— Gábor — mondta Eszter csendesen —, most két lehetőséged van. Vagy kimondod, hogy igen, ezt te intézted, vagy továbbra is az anyukád arcán keresed az utasítást.
A férfi nyelt egyet.
— Én csak… — és már megint Katalint nézte.
Az asszony előrelépett.
— Nem kötelességünk beengedni. Hisztizni fog.
Eszter röviden felnevetett.
— Maga egymaga nagyobb jelenetet rendezett, mint amire én valaha képes lennék.
— Nyitás — ismételte a rendőr türelmetlenebbül. — Különben jegyzőkönyv és további eljárás.
Gábor végül előhúzta a kulcsot, és anélkül, hogy bárkire ránézett volna, kinyitotta az ajtót.
Eszter belépett. Azonnal megérezte: valami nem stimmel. A papucs nem ott volt, ahol hagyta. Az előszobai komódon ismeretlen blokkok hevertek. A konyhában új fazék csillogott, amit biztosan nem ő vett, a hűtőn pedig frissen felrakott mágnesek hirdették: „itt új háziasszony van”.
A hálószobában megállt. Az ő fiókja üres volt. A helyén Gábor pólói sorakoztak katonás rendben.
— Ezt hogy értsem? — kérdezte halkan.
— Csak… átrendeztünk kicsit — próbált mosolyogni Gábor. — Rend lett.
— Rend — ismételte Eszter. — Az én életemben.
Katalin körbenézett, mint aki ingatlanbemutatón van.
— Ne dramatizálj. Ha visszajössz, minden mehet tovább, csak hagyd abba…
— Mit? Hogy önálló vagyok? — fordult felé Eszter. — Akkor valóban kényelmesebb lenne maguknak. De nekem nem.
Az ügyvéd, aki velük érkezett, tárgyilagos hangon szólalt meg:
— Rögzítjük a zár cseréjét és a tulajdonos kizárását. A keresetet benyújtjuk. A tulajdoni lapra ma felkerül a bejegyzési tilalom.
Katalin elsápadt.
— Bíróságra viszi? Ez családi ügy!
— A család ott kezdődik, ahol beszélnek egymással — felelte Eszter. — Ahol valakit bőrönddel az ajtó elé tesznek, az már más kategória.
Gábor hirtelen élénkebb lett.
— Eszter, anyu csak aggódik. Jót akar.
Eszter sokáig nézte. Belül furcsa, tiszta üresség volt.
— Tudod, mi az érdekes? Évekig megértettem. Téged is, őt is. Mindig megértettem. Most viszont nem akarok tovább érteni. Élni akarok.
A következő hetek egyszerre voltak unalmasak és idegtépők. Nyomtatványok, fénymásolatok, sorszámhúzás az ügyfélszolgálaton, ahol az emberek úgy vitatkoztak a jegyek miatt, mintha lakást osztanának ingyen a belvárosban. Igazolások, lekérdezések, hivatalos levelek. Egy hosszú folyosó, ahol csak az léphet tovább, akinek minden papírja szabályos.
Gábor telefonált. Előbb óvatosan, aztán ingerülten, végül panaszos hangon.
— Nem lehetne ezt normálisan? Miért kell rögtön pereskedni? Te mindig okos voltál…
— Most is az vagyok — válaszolta Eszter. — Pont ezért megyünk bíróságra.
— De mi…
— A „mi” múlt idő — szakította félbe. — Most „önök” vannak és egy keresetlevél.
Katalin hosszú üzenetet küldött. Eszter kétszer is átolvasta, mint egy használati útmutatót: érthető szavak, mégis túl sok belőlük. A lényeg egyszerű volt: ő rombol, méltatlanul viselkedik, ilyet „nem szokás”. A végén külön sor: „Egyedül fogsz maradni.”
Eszter megmutatta Nórának.
— Na, most már tényleg nincs kérdés — mondta a barátnő. — Ez burkolt fenyegetés, csak szépen csomagolva.
Eszter elmosolyodott.
— Igen. De ebben a történetben többé nem én leszek az, aki csendben tűr.
A tárgyaláson Gábor rosszabbul festett, mint bármelyik otthoni vitájuk során. Ott elbújhatott egy poén mögé vagy az anyja háta mögé. Itt nem volt hova. Minden mondat visszhangzott a teremben.
Katalin egyenes háttal ült, arcán azzal a kifejezéssel, amellyel az ember a világegyetem rendjét készül helyreállítani.
Gábor dadogva próbálkozott:
— Én csak azt akartam, hogy… hogy igazságos legyen…
Eszter ügyvédje rövid, pontos kérdéseket tett fel. Mindegyik úgy csattant, mint egy száraz ág.
— Ki intézte a zár cseréjét?
— Ki döntött úgy, hogy a tulajdonost nem engedik be?
— Miért kerültek a tulajdonos személyes tárgyai a lakáson kívülre?