— Kidobtál, Gábor? — Eszter hangja olyan nyugodtan csengett, hogy még saját magát is meglepte. Ugyanazzal a tárgyilagossággal beszélt, mintha csak azt kérdezné, hová tették a pótszemeteszsákot.
A bejárati ajtó mögül nem érkezett válasz. Az új zár idegenül csillogott a fémfelületen, kihívóan, mint egy aranyfog valakinek a szájában, aki korábban szégyellte a mosolyát.
— Gábor, nyisd ki. Tudom, hogy bent vagy.
Homlokát a hideg ajtóra támasztotta, és lehunyta a szemét egy pillanatra. A liftből még érződött az irodai por szaga, ujjain papír és irattartó mappák száraz érintése maradt, körmei alatt pedig ott sötétlett a toll tintájának kékje — a könyvelők kitörölhetetlen ismertetőjele. Olyan nap volt mögötte, amely apránként felőrli az embert, majd kiteszi a lábtörlőre.
Ismét megnyomta a csengőt, hosszan, szemrebbenés nélkül. A szomszédok rendszerint úgy tettek, mintha a zajok csak befelé léteznének a saját lakásuk falain belül. Most azonban nem az a megszokott, fülhunyó csend terült el a folyosón, hanem valami mesterkélt, színpadias hallgatás.
Ekkor vette észre a fal mellett sorakozó két bőröndöt. Nem akármilyeneket — az övéit. A sötétkéket, amelynek a fogantyúja már régóta megkopott, és a kisebbet, amelyről egykor levált a „Siófok” matrica, halvány téglalapot hagyva maga után, akár egy elrontott boldogság nyomát.
Rendezett sorban álltak, szinte udvariasan. Mellettük egy bevásárlószatyor, tele a holmijaival. A tetején kilógott az otthoni pólója a „Ne ma” felirattal — az irónia már-már közintézményi szintet ütött.
— Csodálatos — jegyezte meg félhangosan, bár nem volt ott senki, aki értékelhette volna.
Kinyitotta az egyik bőröndöt. Farmer, neszesszer, néhány könyv, telefontöltő, egy doboz fénykép és… egy átlátszó mappában az iratok. Felül, gondosan elhelyezve, mintha azt üzennék: mindent előkészítettünk.
— Értem — mondta halkan. — Nélkülem döntöttetek. Rendben.
Léptek kopogtak fel a lépcsőházban. Határozott, egyenletes tempó, enyhe sarokcsattogással — azok járnak így, akik soha nem kételkednek a saját igazukban. Vagy ha mégis, azt szigorúan elfojtják.
A fordulóban feltűnt Katalin.
Az anyós elegáns, visszafogott színű kabátot viselt, kezében rendezett kézitáska, arcán olyan kifejezéssel, mint aki hosszú évek óta erre a pillanatra készült, és végre megérkezett. Ujjai között kulcscsomó csilingelt; a hangja diadalmasan visszhangzott a lépcsőházban.
— Ó, megjöttél — szólalt meg köszönés nélkül. — Már azt hittem, inkább az irodában alszol. Ott legalább otthonosabban mozogsz, nem?
— Nyissa ki az ajtót — intett Eszter a zár felé. — A felvezetőt most kihagyhatjuk. Hol van Gábor?
Katalin szemöldöke finoman felszökött; gyakorlott mozdulat volt, mint egy jól betanult vívócsapás.
— Gábor elfoglalt. És egyébként is… beszéltünk.
— Kik az a „mi”? — mosolyodott el Eszter. — Ön és a tükörképe?
— Ne légy szemtelen — felelte higgadtan az anyós. — Mindig túl éles volt a nyelved. Azt hiszed, ez vonzó? Nem az. És nem is hasznos.
A zárba illesztette a kulcsot, elfordította. A kattanás élesen szólt. Eszter ösztönösen előrelépett, de egy száraz, határozott tenyér állította meg a mellkasánál.
— Ide nem mész be — közölte Katalin tárgyilagosan. — A dolgaid ott vannak. Vidd el őket. És kérlek, jelenet nélkül.
Eszter pislogott. A fejében nem formálódtak fennkölt mondatok, csak egyetlen, tompa kérdés: ez most komoly?
— Katalin, ez az én lakásom.
— Az volt. Most már közös — vágta rá az anyós. — Te mentél férjhez. Te költöztetted ide a fiamat. A házasságnak szabályai vannak.
— Miféle szabályokra hivatkozik? Gábor ide van bejelentve?
— Igen — jelent meg egy halvány mosoly Katalin szája szélén. — Jogosult itt lakni. És te… te élhetetlenné tetted számára ezt az otthont. Állandóan noszogattad: dolgozz, keress, fizess. Egy férfi nem cseléd.
— És én mi vagyok? — kérdezte Eszter meglepően nyugodtan. — Egy ATM?
Az anyós egyszerűen átsiklott a kérdés felett. Mesterien űzte ezt a technikát: ami kényelmetlen, az nem létezik.
— Eszter — enyhült meg a hangja — okos nő vagy. Ne csinálj cirkuszt. Gábor kimerült. Nyugalomra van szüksége. Támogatásra.
— A kanapé ölelésére? — húzódott mosolyra Eszter szája. — Remek, akkor megtalálta az igazit.
— Ne gúnyolódj. Nem áll jól.
Eszter az ajtóhoz hajolt.
— Gábor! — szólt be hangosan, szinte derűsen. — Ha bent vagy, gyere ki. Nézz a szemembe, és mondd el te. Ne az anyukád mögül.
Bent mintha valami megmozdult volna — talán lépés, talán a televízió hangosabbra állítása. Aztán újra csend.
Katalin közelebb lépett, és lehalkított, mézesen maró hangon suttogta:
— Nem fog beszélni veled. Meghozta a döntését.
— Ő hozta? — nézett rá Eszter egyenesen. — Vagy ön?
— Mi egy család vagyunk — felelte magabiztosan.
— Én is az voltam, amíg ki nem pakoltak a folyosóra.
— Te tehetsz róla — sóhajtott fel az anyós, mártíri pózban. — Mindent elrontottál. Folyton a pénzen járt az eszed. Nálatok még a levegő is könyvelőszagú.
Eszter lassan bólintott.
— Rendben. Akkor most én is döntök.
Elővette a telefonját. A keze nem remegett. Mintha belül átkapcsolt volna egy kapcsoló: ez már nem konyhai vita, hanem az életed.
— Kit hívsz? — kérdezte éberen Katalin.
— A rendőrséget. A közös képviselőt. És egy ügyvédet is. Ideje közelebbről megismernem azokat, akik más lakására pályáznak.
— Ugyan, hívd akár a köztársasági elnököt is — legyintett az anyós. — Ez családi ügy.
— Kiváló — villant fel Eszter mosolya. — Akkor majd családi per lesz belőle. Nyilvánosan.
Katalin arca megrándult.
— Figyelj ide… ezt nem mered megtenni. Nincs jogod botrányt csinálni…