— …nincs jogod botrányt csinálni…
— Botrány? — Eszter hangja halkan csengett, de éles volt, mint az üveg széle. — A házban már nyolc éve végighallgatták az összes vitát. Senki nem kapott szívrohamot tőle. A szomszédok túl fogják élni ezt is.
A „szívroham” szó kicsúszott a száján, és azonnal bánta. Nem kellett volna. De már nem lehetett visszavonni. Katalin ajka vékony vonallá préselődött, mintha cukor nélküli teát szolgáltak volna fel neki.
A következő pillanatban az asszony hangneme váratlanul megváltozott, puhává és mézessé vált.
— Eszter, próbáljuk meg szépen rendezni. Fogod a dolgaidat, elmész pár napra valahová… egy barátnőhöz. Len yugszol. Aztán leülünk és megbeszéljük.
— „Leülünk”? — Eszter felvonta a szemöldökét. — Maga annyira szereti ezt a többes számot, hogy már kezdek féltékeny lenni. Gábor legalább virágot hoz a lojalitásáért?
Katalin arca elvörösödött.
— Mindig hálátlan voltál. Mondtam is a fiamnak, hogy—
— Hogy mit? — vágott közbe Eszter. — Sok mindent mondott neki. Ő pedig szorgalmasan hallgatott. Ebben igazán tehetséges. Főleg fekvő helyzetben.
Az ajtó hirtelen becsapódott. A zár fémesen kattant, ezúttal véglegesen.
Eszter ott maradt a lépcsőházban a két bőrönddel és egy szatyorral. Egy pillanatra nevetés tört fel belőle — nem jókedvből, inkább a helyzet abszurditása miatt. Olyan magasra csapott a képtelenség hulláma, hogy már csak cirkuszi porond hiányzott alóla.
— Rendben — motyogta a csomagoknak. — Akkor mostantól szabadok vagyunk.
Nóra lakásában macskaszőr, friss kávé és határozott döntések illata terjengett.
A barátnő fürdőköpenyben nyitott ajtót, hajából még csöpögött a víz. Az arca olyan emberé volt, aki már mindent látott az életből, és még annál is többet.
— Ugye nem azt mondod, hogy megint? — ez volt az üdvözlés.
— De, megint — felelte Eszter, miközben lehúzta a kabátját. — Kiraktak. Teljes díszletben, bőröndökkel. Mint egy rossz filmben, csak zene nélkül.
— És romantika nélkül — tette hozzá szárazon Nóra. — Ki volt az ötletgazda? A férjed vagy az anyja?
— Csapatmunka — sóhajtott Eszter. — Családi vállalkozás.
Nóra szó nélkül átvette az egyik bőröndöt, bevitte a nappaliba, és a kanapé mellé állította.
— Ülj le. Mesélj. De egy szabály van: most nem sírsz. A sírás ráér, ha már tudjuk, mit lépünk.
— Nem is akartam — hazudta Eszter.
A kávé gőzölgött köztük az asztalon. Nóra előrehajolt.
— Kezdjük az elején.
Eszter nagy levegőt vett.
— Talán ott rontottam el, amikor elhittem, hogy „egy férfinak idő kell, hogy megtalálja önmagát”. Nyolc évig kereste. Én pedig finanszíroztam a kutatást.
— Nem rontottál el semmit — felelte nyugodtan Nóra. — Ember voltál. Folytasd.
A szavak egyre könnyebben jöttek. Ahogy beszélt, Eszterben valami kiegyenesedett. Nem panaszkodott — rendszerezett. Tényeket sorolt.
Gábor mindig épp valami újba kezdett. Volt már építőipari vállalkozó, értékesítő, informatikus, startup-alapító. Minden „nagy projekt” egy drága eszközzel indult, amely „elengedhetetlen a sikerhez”, majd pár hónap múlva poros dísztárggyá vált a polcon.
— És közben te tartottad el a háztartást — jegyezte meg Nóra.
— Igen. Megszoktam. A munkahelyemen is így van: ha valahol hiány keletkezik, a végén úgyis a könyvelésen csattan az ostor. Otthon is én voltam a könyvelés.
— Katalin mióta piszkált?
Eszter keserűen elmosolyodott.
— Az első hónaptól. Eleinte kedves volt. Süteményt hozott, érdeklődött, ettem-e rendesen. Aztán jöttek a megjegyzések: rosszul hajtogatom a törölközőt, túl hangosan nevetek, nyomást gyakorlok a fiára. Mintha nem feleség lennék, hanem hidraulikus prés.
— És ma egyszerűen kizártak — összegezte Nóra. — Papírjaid nálad vannak?
Eszter bólintott.
— Egy hete betettem őket a táskámba. Megéreztem, hogy készül valami. Gábor furcsákat kérdezgetett.
— Például?
— Azt mondta: „Mi lenne, ha a lakást átírnánk az én nevemre? Úgy igazságosabb.” Azt feleltem: az az igazságos, ha a törlesztő felét fizeti. Erre megsértődött, és átköltözött a kanapéra. Az volt az ő erkölcsi állásfoglalása.
Nóra felhorkant.
— Ezt nem ő találta ki.
— Nyilván nem. Katalin minden vitát úgy zár le, hogy „a törvény szerint”. Most már értem, mire ment ki a játék.
Nóra letette a csészét.
— Holnap ügyvéd. Valódi. Nem ismerős-ismerős. És azonnal jegyzőkönyv: zárcsere, a tulajdonos kizárása, önkényes birtoklás. Rendőrség, közös képviselő — mindent dokumentálni kell.
Eszter halkan megszorította a bögrét.
— Köszönöm.
— Ne köszönd. Csináljuk.
A körzeti megbízott fiatal volt, fáradtnak tűnt, mégis figyelmesen hallgatta végig. Úgy tett, mintha valóban számítana, hogy ki kit nem enged be egy lakásba ebben az országban.
— Tehát ön a tulajdonos — erősítette meg, miközben átfutotta a másolatokat.
— Igen. A házasság előtt vettem.
— A férje be van jelentve?
— Igen, de az ingatlan az én nevemen van.
A rendőr jegyzetelt.
— Kimegyünk a helyszínre. Ha be van jelentve, ott lakhat. De a tulajdonost kizárni… az már más kategória.
— Finoman fogalmaz — jegyezte meg Eszter.
A férfi halványan elmosolyodott.
— A munkám része.
Az ügyvédnél még aznap délután ült. Negyvenes, rövid hajú nő volt, tekintete tárgyilagos, hangja pontos.
— Tehát nem engedik be a saját lakásába, zárat cseréltek, a holmiját kitették. És felmerült az átírás kérdése is.
— Igen. Gábor utalt rá, hogy az anyja ismer „egy megoldást”. Akkor még nevettem rajta.
Az ügyvéd felnézett.
— Most ne nevessen. Először is le kell kérdezni, indítottak‑e bármilyen eljárást az ingatlanra. Másodszor: azonnal kérjen bejegyzési tilalmat, hogy ne lehessen az ön tudta nélkül rendelkezni vele. Ez sürgős.
Eszter érezte, ahogy belül átkapcsol benne valami. A sértett feleség helyét átveszi a precíz szakember. A számokhoz, határidőkhöz és paragrafusokhoz szokott gondolkodásmódja lépett előtérbe.
— Mindent meg fogok tenni — mondta halkan. — Elegem van abból, hogy mindig én alkalmazkodom.
Az ügyvéd szája sarkában halvány mosoly jelent meg.
— Nem kell jónak lennie. Elég, ha pontos.
Eszter bólintott. Pontos lesz. Most először nem érzelmekkel, hanem tényekkel fog dolgozni. És a tények az ő oldalán álltak.