A zavaros üveg mögött a világ egyszer csak éles kontúrt kapott. Mintha valaki letörölte volna róla a párát.
Azon a szombaton nem számítottak Mária érkezésére.
Eszter a nappali asztalánál ült, iratokat rendezett kupacokba. A banknak előkészített papírokat nézte át, számolt, jegyzetelt a margóra, próbálta felmérni, mi hiányzik még a hitelkérelemhez. András a konyhában szerelt valamit – csöpögött a csap, vagy a szifonnal bajlódott. Csendes, hétköznapi délelőtt volt.
Fél tizenegy körül megszólalt a csengő.
András nyitott ajtót. Mária állt a küszöbön kabátban, nagy táskával a kezében, és azzal a jól ismert arckifejezéssel, amelyet Eszter négy év alatt megtanult megfejteni: fontos ügyben jött, de előbb eljátssza, hogy csak hiányoztak neki.
– Szólhattál volna előre, anya – jegyezte meg András, miközben segített levenni róla a kabátot.
– Most már időpontot is kell kérnem, ha a fiamhoz jövök? – felelte enyhe sértettséggel, majd a szobába lépett, Eszterre pillantott. – Szervusz.
– Jó napot – válaszolta Eszter, és lassan összezárta a mappát maga előtt.
Leültek. Mária végignézett a lakáson, azzal a kimért, vizsgáló tekintettel, amely minden alkalommal végigmérte nemcsak a bútorokat, hanem az életüket is. Eszternek ilyenkor mindig az volt az érzése, hogy egy láthatatlan listán pipálgat, és sosem elégedett maradéktalanul.
– Kérsz teát, anya? – szólt ki András a konyhából.
– Nem maradok sokáig. – Kis szünet. – András, gyere ide, beszélnünk kell.
A férfi visszament a nappaliba, helyet foglalt a kanapén. Eszter az asztalnál maradt.
– A balkon nálam teljesen tönkrement – kezdte Mária tárgyilagos hangon. – A betonlapok morzsolódnak, a csövek rozsdásak, az egész aljzatot újra kell csinálni. Kihívtam szakembereket. Százhúszezer forint alatt egyik sem vállalja.
A szám súlyként esett a szobára.
– Százhúszezer? – kérdezett vissza András.
– Nyilván nem húsz – felelte szárazon. – A fiam vagy. Nem idegenhez fordulok. Kellemetlen kérni, de egyedül most nem tudom előteremteni.
András hallgatott. Eszter is. A csend elnyúlt, sűrűvé vált.
Aztán Eszter felállt.
Nem készült erre a beszélgetésre, nem gyakorolt mondatokat. De belül valami átbillent – halkan, visszafordíthatatlanul.
– Mária – szólalt meg nyugodtan. – Szeretnék valamit tisztázni.
Az asszony meglepetten nézett rá, mintha nem számított volna rá, hogy Eszter megszólal.
– Hallgatlak.
– Jól tudom, hogy mindkét lakást Nórának ajándékozta? A nagymamájától örököltet is, és azt is, amit az édesapjától kapott?
Rövid csend.
– Az egyik az anyámtól maradt rám, a másik az apámtól – felelte végül hűvösen.
– És mindkettő Nóra nevén van. Ajándékozási szerződéssel, hivatalosan. – Eszter hangja egyenletes maradt. – Miközben tőlünk kér anyagi segítséget. Tőlünk, akik albérletben élünk, és minden hónapban félretesszük, amit tudunk, hogy egyszer saját lakásunk lehessen.
Mária kihúzta magát.
– Nem látom az összefüggést aközött, hogy mihez kezdek a tulajdonommal, és aközött, hogy a fiamhoz fordulok segítségért.
– Pedig van összefüggés – felelte Eszter. – Amikor összeházasodtunk, azt mondta, az egyik lakás Andrásé lesz, a másik Nóráé. Ezt mindketten hallottuk. Aztán csendben mégis mindkettőt Nórára íratta. Úgy, hogy én erről nem tudtam. András tudott róla.
Nem nézett a férjére, de érezte rajta a feszültséget.
– Jogom van rendelkezni a vagyonom felett – mondta Mária, és a hangja keményebbé vált.
– Természetesen. Ezt senki nem vitatja. – Eszter egy pillanatra elhallgatott. – Csak nehéz megérteni, hogy ha mindent a lányának adott, miért tőlünk várja a pénzt.
A szobában olyan csönd lett, hogy az utcáról beszűrődő távoli motorzúgás is élesen hallatszott.
– Ki vagy te, hogy számon kérsz engem? – kérdezte Mária halkan, de jeges hangsúllyal.
– A fia felesége – válaszolta Eszter. – És annak a közös kasszának a része, amelyből most százhúszezer forintot kér.
– András! – fordult Mária a fiához. – Ezt hallod?
András az anyját nézte, az állkapcsa megfeszült.
– Hallom.
– És nem szólsz semmit?
– Mit mondjak? – kérdezte csendesen. – Eszternek igaza van.
Három egyszerű szó volt. Mégis, mintha a levegő is megváltozott volna.
Mária úgy nézett rá, mintha most látná először.
– Szépen ellened fordított.
– Senki nem fordított ellened – felelte András, és felállt. – Három éve átírattad a lakásokat. Tudtam róla, és hallgattam. Ez az én hibám. De most Eszter kimondja azt, amit nekem kellett volna. Albérletet fizetünk. Spórolunk. Nem tudunk százhúszezer forintot adni balkonfelújításra.
– Balkonfelújítás – ismételte Mária keserű éllel. – Így egyszerűbb mondani, mint részletezni minden kiadást.
András egy pillanatig hallgatott, majd lassan megszólalt:
– Akkor talán Nórával kellene megbeszélned.