— Ez az a lakás, amit András anyja neki ígért — szólalt meg végül Eszter halkan.
Júlia lassan bólintott.
— Erre gondoltam én is. Ezért mondtam el.
Eszter felvette az ételes dobozt az asztalról, majd ugyanazzal a mozdulattal vissza is tette. Felállt, az ablakhoz sétált, aztán vissza. Újra leült. A mozdulatai kapkodók voltak, de a hangja meglepően nyugodt maradt.
— Várj csak. Tehát Nóra már kiadja azt a lakást, és szedi érte a bérleti díjat. Közben András anyja rendszeresen felhív minket, hogy segítsünk a rezsiben.
— Nagyon úgy tűnik — felelte Júlia óvatosan.
— Ez egészen hihetetlen.
— Eszter, értem, hogy felkavaró. De előbb beszélj Andrással. Lehet, tud olyan részleteket, amiket te nem.
— Vagy épp nem tudja azt, amit most már én igen.
Csend ereszkedett közéjük. A tárgyaló üvegfala mögött valaki elhaladt, ajtó csapódott a folyosón.
— Akkor ezek szerint mindkét lakás Nóránál van — mondta Eszter félhangosan. Nem kérdezett, inkább megállapított.
— Nem vagyok benne teljesen biztos. Márk többes számban beszélt, de lehet, hogy félreértettem.
— Nem. Jól értetted.
Otthon Eszter kivárta, amíg András megvacsorázik és valamennyire kifújja magát a munkanap után. Nem akarta ingerülten kezdeni. Túl súlyos volt a téma ahhoz, hogy indulatból vágjon bele.
Amikor a férfi leült mellé a kanapéra, és bekapcsolta a tévét, Eszter szó nélkül kivette a kezéből a távirányítót, és lenémította a képernyőt.
— Kérdeznem kell valamit. És most komolyan.
András ránézett. Az arcáról leolvashatta, hogy ebből nem lesz könnyed esti beszélgetés.
— A lakásokról van szó. Azokról, amiket anyukád neked és Nórának ígért. Mi a helyzet velük?
Egy rövid, de érezhető szünet következett.
— Eszter…
— Ne kezd így. Csak válaszolj.
András hátradőlt, a plafont bámulta.
— Átíratta őket Nóra nevére. Mindkettőt. Körülbelül egy évvel az esküvőnk után.
A nappali levegője mintha besűrűsödött volna.
— És te erről tudtál?
— Igen.
— Három éve?
— Igen.
Eszter felállt, az ablakhoz ment. A februári este sötéten tapadt az üvegre, a hó apró, jeges szemcsékben csapódott neki, szinte vízszintesen hordta a szél.
— Miért nem mondtad el?
— Nem akartalak bántani vele. És azt gondoltam… mindegy. Megoldjuk magunktól is.
— Megoldjuk? — fordult vissza Eszter. — Félretesszük minden fillérünket a hitelhez, számolgatjuk a kiadásokat, közben anyukád időről időre pénzt kér tőlünk. Miközben Nóra bérleti díjat kap abból a lakásból, amit eredetileg neked szánt.
András nem felelt.
— Már nyolc hónapja ki van adva — tette hozzá Eszter csendesen. — Ma tudtam meg.
A férfi a kezébe temette az arcát. Nem színpadias mozdulat volt, inkább annak a jele, hogy hirtelen túl sok lett a szégyen. A felesége előtt. Az anyja miatt. A saját hallgatása miatt.
— Talán attól félt, hogy egyszer elválunk — mondta végül tompán.
— Vagyis eleve úgy számolt, hogy én nem vagyok biztos pont?
Nem érkezett válasz. A hallgatás most hangosabb volt bármilyen szónál.
Szombaton Eszter egyedül indult el az anyósa házához. Nem Máriához ment fel, hanem a szomszédjához. László, aki már két évtizede lakott ugyanazon az emeleten, korábban jogászként dolgozott. Nyugdíjasként kertészkedett a telkén, és időnként segített a ház lakóinak eligazodni a papírok útvesztőjében — baráti alapon.
Az ürügy egyszerű volt: András ígért neki valamit a piacról, de nem jutott el hozzá, így Eszter vitte el a csomagot. Becsengetett, átadta a szatyrot.
László örült neki, beinvitálta, de Eszter udvariasan elhárította. A lépcsőházban beszélgettek pár percet: szó esett Andrásról, a munkáról, még az időjárásról is.
Aztán a férfi mellékesen megjegyezte:
— Ja, jut eszembe, Mária ősszel kérdezett tőlem valamit a végrendelettel kapcsolatban. Elmagyaráztam neki, hogyan működik. Azt szerette volna tudni, lehet-e úgy megfogalmazni, hogy később ne lehessen könnyen megtámadni. Mármint… ha netán valaki vitatná.
Eszter arca rezzenéstelen maradt.
— Mondtam neki, hogy a lakásokat már elajándékozta, ott a végrendelet nem sokat számít. Az ajándékozási szerződés az ajándékozási szerződés. Szerintem csak biztos akart lenni benne, hogy minden jogilag rendben van.
— Értem — felelte Eszter higgadtan. — Köszönöm.
— Add át üdvözletem Andrásnak.
— Átadom.
Lesétált a lépcsőn, kilépett a csípős hidegbe, és beszállt az autóba. A motor indítása előtt hosszú percekig mozdulatlanul ült.
Tehát nem csupán átíratta a lakásokat. Utólag még meg is bizonyosodott arról, hogy a döntése támadhatatlan. Csendben, kerülő úton, anélkül, hogy András tudott volna róla. Hogy ha valaha felmerülne benne az igény, ne lehessen visszacsinálni.
És közben továbbra is telefonok, célzások a gyermeki kötelességre, a „család az család” örök mondatával.
Eszter a szélvédőn lassan lecsorgó, olvadó hócsíkokat figyelte.
Nem gyűlölet volt benne. Inkább valami metszően tiszta felismerés. Hideg és józan, mint a februári levegő, amely odakint feszült a város felett.