— Anya, most tényleg nem alkalmas, vezetek — mondta András, és Eszter már a hangszínéből érezte, hogy ez nem egy szokványos hívás.
Az anyósülésen ült, a szélvédőn túl futó utat figyelte, és úgy tett, mintha nem hallaná a beszélgetést. Pedig a kis autóban minden szó tisztán csengett. Február volt, a levegő nyirkos, az ablakok bepárásodtak.
— Igen, anya. Rendben. Értem. Este visszahívlak.
András a műszerfalra tette a telefonját, és elhallgatott. Eszter várt néhány másodpercet.
— Mi történt? — kérdezte végül.
— Semmi különös. Azt mondja, felgyűltek a rezsiszámlák. Segítséget kér.
Eszter lassan felé fordult. A férje az utat bámulta, mindkét kezével erősen markolta a kormányt. Az a fajta feszültség ült rajta, amit nem kellett kimondani.
— Ez már a harmadik alkalom fél éven belül, András.
— Tudom.
— Nyugdíjas, de dolgozik is mellette. Nóra ott él a közelben. Hova tűnik el mindig a pénz?
— Eszter, fogalmam sincs. Talán megnőttek a kiadások.
Eszter visszafordult az ablak felé. Odakint szürke, havas udvarok suhantak el mellettük, magányos lámpaoszlopokkal. Nem szólt többet, csak nézte a téli várost.
Belül azonban valami megfeszült. Nem harag volt — még nem. Inkább fáradtság. Az az érzés, amikor bizonyos kérdések újra és újra elodázódnak.
Négy éve bérelt lakásban éltek. Pontosan fizettek, a tulajdonos korrekt volt, a környék rendben — mégis idegen falak között laktak. Mások által választott tapéta, mások ízlése szerinti elrendezés, ismeretlen szomszédok a fal túloldalán.
Eszter egy szállítmányozási cégnél dolgozott logisztikai menedzserként. Táblázatok, útvonaltervek, beszállítók, egész nap csörgő telefon. Nem volt csillogó karrier, de kiszámítható, és értett hozzá. András építkezéseken vállalt művezetést; egyszerre több projekten is dolgozott. Estére kérges kézzel ért haza, és gyakran már vacsora közben elnyomta az álom.
Spóroltak. Tudatosan, következetesen. A telefonjukban vezetett táblázatban minden hónap végén megjelent egy újabb összeg. A cél az önerő volt egy lakáshitelhez. Lassan gyarapodott a megtakarítás, de legalább haladt.
És most ismét hívott Mária.
Eszter nem volt sértődős alkat. Igazságérzet vezette — és ez nem ugyanaz. Régóta motoszkált benne egy kérdés, amelyet eddig nem tett fel hangosan. A lakások ügye.
Mária Zsdanova erős akaratú asszony volt. Nyolc éve özvegy. A férje után maradt rá egy jó állapotú, belvárosi lakás. Korábban az apjától is örökölt egyet, majd az édesanyjától még egyet. Három ingatlan — ez már tekintélyes vagyon.
Amikor András még csak udvarolt Eszternek, az anyja természetes egyszerűséggel kijelentette: az egyik lakás Andrásé lesz, a másik Nóráé. Igazságosan, testvériesen, vita nélkül.
Eszter akkor nem tulajdonított ennek jelentőséget. Nem foglalkozott más tulajdonával; az az ő dolguk volt. Számára az számított, hogy Andrással együtt tervezik a jövőt, és építik a saját életüket.
Aztán összeházasodtak.
És apránként — nem hirtelen, nem látványosan, inkább cseppenként — Eszter észrevette, hogy Mária másként néz rá, mint Nórára. Hűvösebben. Vizsgálódva. Mintha minden alkalommal mérlegelné, és sosem lenne teljesen elégedett az eredménnyel.
Az első nagyobb családi ebéden az anyós a levegőbe dobott egy félmondatot: „Az én Andrásom mindig válogatós volt.” Nem címzett senkinek, mégis mindenki értette.
Eszter akkor mosolygott, és nem reagált. Az idősebb asszony természetének tudta be.
Mégis maradt benne egy apró tüske.
Júlia Dorokhova ugyanannál a cégnél dolgozott, mint Eszter, csak egy másik részlegen. Nem a véletlen közelség kovácsolta őket barátnőkké, hanem az, hogy hasonlóan gondolkodtak: ugyanazt találták viccesnek, egyformán egyenesek voltak, és nem kerülgették a kényes témákat.
Szinte minden nap együtt ebédeltek egy kis tárgyalóban, amelyet abban az idősávban senki sem foglalt le. Elővették az otthonról hozott dobozokat, és bármiről szó esett.
Azon a napon Júlia láthatóan mondani készült valamit. Oldalvást ült le, mintha keresné a megfelelő kezdést.
— Figyelj, mondok valamit, de ne kapd fel rögtön a vizet — kezdte.
Eszter letette a villáját. — Mi az?
— Márk pénteken céges bulin volt. Tudod, Nóra férje. Én is ott voltam, mert az unokatestvérem ugyanott dolgozik. Márk ivott egy kicsit, és kinyílt a szája. Fél füllel hallottam.
— És?
— Nóra kiadja az egyik lakást. Azt, amelyik a Szovjet utcán van. Már úgy nyolc hónapja. Márk arról beszélt, hogy előtte fel kellett újítani, de most már szépen hozza a pénzt.
Eszter némán nézett Júliára, és érezte, hogy valami végérvényesen elmozdul benne.