A vonal túlsó végén néma csend feszült.
Végül Gábor törte meg.
– Túl bonyolítod ezt az egészet – sóhajtott bele a telefonba. – Nem akarok bíróságra járni. Megalázó lenne. Neked is, nekem is.
– Talán neked – felelte Nóra halkan, de határozottan. – Számomra ez arról szól, hogy megvédjem azt, ami jog szerint az enyém.
A férfi hangja megkeményedett.
– Rendben. Akkor intézem a papírokat. Jövő héten beadom a keresetet.
A hívás megszakadt. Nóra egy pillanatig a kezében tartotta a telefont, és érezte, hogy felgyorsul a pulzusa. Nem félelem volt benne, hanem elszántság. Azonnal tárcsázta Katalint, és részletesen beszámolt a beszélgetésről.
– Jó, hogy szólt – reagált nyugodtan az ügyvéd. – Felkészülünk. Küldje át újra az összes iratot, biztos, ami biztos. És ha hívja vagy felkeresi, rögzítsen mindent. Később még fontos lehet.
Eltelt egy hét. Gábor nem jelentkezett. Nóra próbálta a megszokott ritmus szerint élni a napjait: munka, barátnőkkel kávézás, esti séták a ház melletti parkban. Belül azonban feszült volt, mintha egy láthatatlan húr pendülne benne állandóan. A hivatalos értesítést várta.
Meg is érkezett. A bíróság borítéka ott hevert a postaládában. A kereset a lakás tulajdoni hányadának megállapításáról szólt, és pontosan a piaci érték felére tartott igényt. Nóra a konyhaasztalnál bontotta fel az iratokat. Ahogy végigolvasta, először érezte, hogy könny szökik a szemébe. Nem gyengeségből, inkább keserűségből. Hogy volt képes minderre, ennyi év után?
Aznap délután felkereste Katalint. Az irodában aprólékosan átnézték a beadvány minden sorát.
– Szabványos szöveg – jegyezte meg az ügyvéd, miközben lapozott. – A családjogi törvényre hivatkozik, arra, hogy közös forrásból történt értéknövelés. De bizonyíték alig van. Néhány bútor számlája nem jelent sokat. A felújítás nagy részét ön fizette. Erős ellenkérelmet fogunk benyújtani.
– Mennyi ideig húzódhat ez? – kérdezte Nóra.
– Az első tárgyalás egy hónap múlva lesz. Aztán még néhány alkalom. Akár egy év is lehet.
Egy év. Hosszú idő, de vállalta.
Aznap este az édesanyja hívta.
– Nórikám, hallottam valamit… Egy ismerősöm a bíróságon dolgozik, azt mondta, a volt férjed pert indított ellened. Igaz ez?
– Igen, anya.
– Hogy merészeli? Miután elhagyott egy másik nőért!
– Pénzre van szüksége – válaszolta nyugodtan. – Adósságai vannak.
A vonal másik végén csend lett.
– Tarts ki, kislányom. Apáddal melletted állunk. Ha kell, megyünk.
– Köszönöm. Egyelőre megoldom.
Ám egyre nehezebb volt erősnek maradni. Gábor üzeneteket kezdett küldeni. Először udvarias hangnemben írt, majd egyre sürgetőbbé vált. Találkozót kért, a közös múltjukra hivatkozott. Nóra nem reagált. Egy este azonban személyesen jelent meg az ajtaja előtt, kezében virágcsokorral.
A nő csak résnyire nyitotta az ajtót, a biztonsági lánc mögül.
– Gábor, menj el. Innentől az ügyvédek intézik.
– Nóra, kérlek – fáradtnak tűnt, a szeme karikás volt. – Beszéljük meg normálisan. Nem akarom, hogy per legyen. Az mindent végleg tönkretesz.
– Te már megtetted – felelte csendesen. – Amikor elmentél. Most pedig az otthonomat akarod elvenni.
A férfi leengedte a kezét, a csokor lejjebb csúszott.
– Hibáztam. Eszterrel is… az üzlettel is. Azt hittem, újrakezdhetek, de minden összeomlott. Segítség kell. Utoljára.
Nóra hosszasan nézett rá. Nem a volt férjét látta, hanem egy embert, aki saját döntései következményei közé szorult.
– A segítség nem azt jelenti, hogy elveszed, ami a másé – mondta. – Viszlát, Gábor.
Becsukta az ajtót, hátát a falnak vetette, és csendben sírni kezdett. Nem zokogott, csak hagyta, hogy a feszültség kiszakadjon belőle.
Eljött a tárgyalás napja. Nóra Katalin mellett ült a teremben, elegáns, sötét kosztümben, amelyet kifejezetten erre az alkalomra vásárolt. Gábor a másik oldalon foglalt helyet egy fiatal ügyvéddel, aki láthatóan ideges volt. A bíró, egy középkorú, fáradt tekintetű asszony, ismertette az ügy részleteit.
Elsőként Gábor kapott szót. A közös éveikről beszélt, a felújításról, az anyagi hozzájárulásáról. Időnként megbicsaklott a hangja, de igyekezett összeszedett maradni.
Ezután Katalin következett. Higgadtan sorolta a tényeket: a lakásvásárlás időpontját, a források eredetét, a váláskor tett nyilatkozatokat.
– A felperes három évvel ezelőtt kifejezetten lemondott a tulajdoni igényről – zárta le. – Most, több határidő lejárta után, ezt próbálja felülírni. Kérjük a kereset teljes elutasítását.
A bíró kérdéseket tett fel, Gábor próbált érvelni, de az ügyvédje többször is összezavarodott az adatokkal. Végül két hét halasztást rendeltek el további dokumentumok benyújtására.
A folyosón Gábor odalépett Nórához.
– Várj egy pillanatra.
Katalin bólintott, jelezve, hogy a döntés az övé.
– Láttam, mennyire összeszedett voltál – mondta halkan a férfi. – Mindig is erős voltál.
– Köszönöm.
– Nem tudom, hogyan lehetne helyrehozni mindezt. De ha a bíróság ellenem dönt, visszavonom az igényt. Megígérem.
– Majd kiderül – felelte Nóra, és elsétált.
Egy héttel később váratlan fordulat következett. Nóra postán kapott egy levelet, nem a bíróságtól, hanem Gábor egyik hitelezőjétől. A dokumentum hatalmas összegű tartozásról szólt, amelyet fedezet terhelt, és figyelmeztetett a végrehajtás lehetőségére.
Nóra megmutatta Katalinnak.
– Hogy került ez önhöz? – kérdezte az ügyvéd meglepetten.
– Fogalmam sincs. Talán ő küldte. Vagy valaki a környezetéből.
Úgy döntöttek, hogy a levelet bizonyítékként csatolják, jelezve a kereset mögötti valódi indítékot.
A második tárgyaláson Gábor még kimerültebbnek látszott. Ügyvédje halasztást kért szakértői vizsgálatokra hivatkozva, de a bíró ezt nem engedélyezte.
Katalin benyújtotta az új iratokat, köztük a hitelező felszólítását is.
– A benyújtott dokumentumokból kitűnik – mondta –, hogy a kereset célja nem méltányos vagyonmegosztás, hanem sürgős pénzszerzés a felperes személyes adósságainak rendezésére.
Gábor elsápadt. Az ellenoldal érvei erőtlenek maradtak.
A bíró egyórás tanácskozás után visszatért.
– A keresetet teljes egészében elutasítom. A tulajdonjog az alperest illeti. A perköltség a felperest terheli.
Nóra mellkasából mintha kiszállt volna a levegő. Nem diadal volt ez, inkább megkönnyebbülés. Gábor lehajtott fejjel ült.
A tárgyalás után ismét odalépett hozzá.
– Gratulálok – mondta keserűen. – Győztél.
– Ez nem győzelem kérdése – válaszolta Nóra halkan. – Ez az életem.
– Tudom. És én… én visszavonom a további igényeimet. Nem fellebbezek. Ennyi elég volt.