A bizonyosság csendje maradt benne – nem rettegés, nem kapkodó idegesség, hanem józan tisztánlátás. Pontosan érezte, hogy ez csupán a kezdet. Gábor nem az a fajta volt, aki könnyen meghátrál. És ha kell, ő sem fog.
Másnap Nóra szokatlanul korán ébredt. A redőny résein át aranyló fény csorgott a szobába, a lakás békésen hallgatott. Lefőzött egy erős kávét, leült a konyhaasztalhoz, és kinyitotta a laptopját. Először átnézte azokat a jogszabályokat, amelyeket Gábor emlegetett. Aztán fórumokat böngészett, ahol nők osztották meg hasonló tapasztalataikat. Végül rátalált egy családjogi ügyvédi iroda honlapjára.
Időpontot kért két nappal későbbre. A vélemények alapján megbízhatónak tűnt a szakember – Katalin, tapasztalt ügyvédnő.
Aznap este felhívta Réka, az egyetlen barát, akinek Nóra mindent őszintén elmondhatott.
– Most komolyan? – hüledezett Réka. – Három évig egy szót sem szólt, most meg hirtelen eszébe jutott, hogy pénzt akar a „ráfordítások” miatt?
– Igen – felelte Nóra a balkonon ülve, pokrócba burkolózva. – Azt mondja, eladósodott. Belebukott egy vállalkozásba.
– És elhiszed neki?
– Igen. Mindig is ilyen volt. Hitt az embereknek, mert kockáztatni. Csakhogy régen közös kasszából ment a játék. Most meg az én idegeim az ára.
Réka elhallgatott egy pillanatra.
– Ugye nem fogsz engedni neki?
– Nem. Ez az én lakásom. Az én munkám eredménye. Ő döntött úgy, hogy elmegy. Ha most pénzt akar visszajönni, az már nem az én felelősségem.
– Jól teszed – sóhajtott Réka. – De készülj fel. A sarokba szorított ember kiszámíthatatlanná válik.
Nóra elmosolyodott.
– Van állásom, félretett pénzem, és nem vesztettem el a józan eszemet. Neki meg maradt néhány emlék és egy halom tartozás.
Két nappal később Katalin irodájában ült. A helyiség barátságos volt, a berendezés visszafogott eleganciát sugárzott. Az ügyvédnő határozott, mégis megnyugtató jelenség volt. Nóra minden iratot magával hozott: a tulajdoni lapot, a válási papírokat, a felújításról szóló számlákat, amiket sikerült megőriznie.
Katalin alaposan átnézte a dokumentumokat, majd levette a szemüvegét.
– Nóra, az ön helyzete kifejezetten kedvező – mondta tárgyilagosan. – Az ingatlant még a házasság előtt szerezte, kizárólag az ön nevén van. A felújítási költségekre lehet hivatkozni, de az összegek eltörpülnek a lakás jelenlegi értéke mellett. Ráadásul több igény elévült. Három év hallgatás szintén az ön javára szól.
– Tehát kevés az esélye?
– Igen, meglehetősen. Ha pert indít, jó eséllyel megnyerjük. Viszont a procedúra hosszadalmas és idegőrlő lesz.
Nóra bólintott.
– Nem akarok egy fillért sem fizetni csak azért, hogy békén hagyjon. Az igazságtalan lenne.
– Akkor felkészülünk – zárta le Katalin. – És kérem, ne találkozzon vele egyedül. Ha nyomást gyakorolna önre, azonnal jelezze.
Hazafelé menet Nóra hosszú idő óta először érzett megkönnyebbülést. Este főzött magának egy rendes vacsorát, felbontott egy üveg bort, és felhívta az édesanyját is.
– Kislányom – mondta az anyja –, sosem bíztam benne igazán. De te szeretted.
– Szerettem – javította ki halkan Nóra. – Most már nem. Csak néha eszembe jut, milyen volt régen.
– A múlt nem mentség arra, amit most tesz. Ne engedd, hogy elvegye, ami a tiéd.
– Nem fogom.
Eltelt egy hét. Gábor kétszer is telefonált, udvariasan érdeklődött, átgondolta-e a dolgot. Nóra higgadtan válaszolt, hogy még mérlegel. Harmadszor üzenetet küldött: „Nórám, sürgősen szükségem van erre a pénzre. Találkozzunk, és beszéljük meg normálisan.”
A válasz rövid volt: „Rendben, de csak az ügyvédem jelenlétében.”
Gábor nem reagált.
Péntek este azonban váratlanul csengettek. Nóra ajtót nyitott – és Eszter állt a küszöbön. Karcsú, nagyszemű nő, elegáns kabátban, amelyet Nóra azonnal felismert: Gábor ajándéka volt évekkel korábbról.
– Jó estét, Nóra – szólalt meg Eszter visszafogottan. – Beszélhetnénk pár percet?
Nóra félreállt.
A konyhában foglaltak helyet. Eszter nem kért semmit.
– Tudom, hogy Gábor felkereste önt – kezdte egyenesen. – És azt is, mit akar.
Nóra csendben figyelt.
– Elmondta, mennyi adóssága van. Azt tervezi, hogy perelni fogja. Úgy hiszi, ha pénzhez jut a lakásból, minden megoldódik. De téved.
– Miért mondja el ezt nekem? – kérdezte Nóra.
Eszter egyenesen a szemébe nézett.
– Mert egy hónapja elhagytam. Elegem lett abból, hogy mindig csak pótlék vagyok. Most kétségbeesetten kapaszkodik a múltba. Nem akarom, hogy még egy életet tönkretegyen.
Nórát különös nyugalom járta át.
– Köszönöm, hogy szólt.
– Nem fog leállni – figyelmeztette Eszter. – Talált egy ügyvédet, aki mindent megígér neki. Legyen óvatos.
Miután az ajtó bezárult mögötte, Nóra sokáig mozdulatlanul ült. Vajon meddig megy el Gábor? Mit lép majd, ha rájön, hogy nem hátrál? És miért most tör vissza az életébe a múlt, amikor végre kezdett békére lelni?
Az este csendjében még sokáig ott visszhangzottak Eszter szavai. Nem érzett bennük rosszindulatot – inkább fáradt őszinteséget. Végül elmosta a csészét, lefeküdt, de az álom nehezen jött. Újra és újra végiggondolta, mi történik, ha Gábor valóban beadja a keresetet.
Másnap kora reggel csörgött a telefon.
– Jó reggelt, Nóra – szólt bele Gábor élénken, szinte régi hangján. – Átgondoltam a dolgot. Nem kell ügyvéd. Találtam egy köztes megoldást. Fizess ki egy részt – mondjuk a harmadát –, és zárjuk le békésen.
Nóra letette a bögrét. A „harmad” is hatalmas összeg volt – évek munkája.
– Gábor, az ügyvédem szerint nincs jogalapod. Ha perelni akarsz, tedd meg. Készen állok.
A vonal túlsó végén néma csend feszült.