– Azt szeretném, ha igazságosan rendeznénk mindent – mondta Gábor az ajtóban állva.
A kezében egy kopott, barna bőrmappát tartott. Nóra azonnal felismerte: még a házasságuk idején is ebben gyűjtötte a munkával kapcsolatos iratokat. A férfi háta mögött sűrű, apró szemű eső hullott, az ernyő pereméről vízcseppek csorogtak az előszoba szőnyegére.
Nóra nem hívta be rögtön. Nem is lépett félre. Összefonta a karját a mellkasa előtt, és némán figyelte. Három év. Ennyi telt el azóta, hogy különváltak. Három évnyi csend, legfeljebb néhány tárgyilagos üzenet arról, mikor vigye el a régi könyveit a tárolóból. Most pedig itt áll, kezében a mappával, és „igazságosságról” beszél.
– Miféle igazságosságról? – kérdezte halkan. – A lakás már a házasság előtt az enyém volt. Ezt te is pontosan tudod. A bíróságon mindent lezártunk. Nem támasztottál igényt semmire.
Gábor sóhajtott, kissé feszengve helyezte át a testsúlyát egyik lábáról a másikra.
– Akkor más volt a helyzet – felelte. – Nem akartalak megbántani. De azóta… változtak a körülmények. Beszéltem egy ügyvéddel. Vannak részletek, amiket akkor nem vettünk figyelembe.
Részletek. Nóra gyomra összeszorult. Milyen elegáns szó arra, hogy újra betolakodjon az életébe.
– Gyere be – mondta végül, és félreállt. – De töröld le a cipődet. Most mostam fel.
Gábor gondosan becsukta maga mögött az ajtót, az ernyőt a sarokba támasztotta, levette a cipőjét. A lakásban ugyanaz az illat fogadta, mint régen: frissen főzött kávé és Nóra parfümjének finom, ismerős aromája – azt még együtt választották egy repülőtéri üzletben évekkel ezelőtt. A falak világosak voltak, a nappali fölött ott függött a tengerparti fotó róluk, még az esküvő előtt. Csak az ő holmijai tűntek el nyomtalanul.
A férfi a kanapé szélére telepedett, a mappát az ölébe helyezte.
– Nóra, nem akarok harcot – kezdte, miközben az ablak irányába nézett, nem rá. – De ebben a lakásban közel tíz évig együtt éltünk. Fizettem a felújítás egy részét, vettem bútorokat. Valamilyen kompenzáció járna.
Nóra a kedvenc fotelébe ült vele szemben, és alaposan szemügyre vette. Az arca megváltozott: a szeme alatt sötét karikák, a szája körül mélyebb ráncok. Fáradtnak tűnt. Kimerültnek.
– Tettél bele pénzt, ez igaz – mondta nyugodtan. – De a lakást az én pénzemből vettem. Abból a jutalomból, amit a nagy projekt után kaptam. Ráadásul te ragaszkodtál hozzá, hogy az én nevemre kerüljön, mert akkoriban hiteleid voltak, és nem kaptál volna jelzáloghitelt. Emlékszel?
Gábor bólintott, de a tekintetében makacs fény villant.
– Igen. Csakhogy a jog másként értelmezi. A közös vagyon nem kizárólag azt jelenti, amit a házasság alatt vásároltak. Ha az ingatlan értéke jelentősen nőtt a közös ráfordítás miatt, az számít. A felújítás, a berendezések – ezek mind értéknövelő tényezők.
Nóra érezte, hogy belül lassan emelkedik benne az ingerültség. Nem düh volt, inkább ismerős bosszúság – ugyanaz az érzés, mint amikor a házasságuk utolsó éveiben Gábor képes volt mindent a feje tetejére állítani.
– Gábor – szólította a becenevén, amit három éve nem használt. – Ezen már túlestünk. A bíróságon. Aláírtad, hogy nincs követelésed. Te akartál mielőbb túllenni a váláson, hogy… új életet kezdhess. Eszterrel.
A férfi megrezzent. Igen, Eszter. A kolléganő, akivel még a válás előtt egy évvel bonyolódott kapcsolatba. Nóra véletlenül jött rá, egy félreküldött üzenetből. Gábor nem tagadott semmit. Azt mondta, kiüresedett a házasságuk, őszinte akar lenni, és elment. Gyorsan, jelenetek nélkül. Akkor nagylelkűnek tűnt, hogy mindent ráhagyott. Most már inkább úgy látta, előkészített lépés volt.
– Nem Eszter miatt jöttem – mondta halkan. – Mi… már fél éve külön vagyunk.
Nóra felvonta a szemöldökét. A hír nem kavart fel benne semmit.
– Sajnálom – válaszolta őszintén. – De ez semmin nem változtat. A lakás az enyém. Papíron, jogilag és lelkiismeret szerint is.
Gábor kinyitotta a mappát, néhány kinyomtatott lapot húzott elő.
– Nézd meg ezeket. Családjogi hivatkozások, és az ügyvéd véleménye. Azt mondja, van esélyem részesedést kérni az értéknövekedés alapján.
Nóra átvette a papírokat, de nem olvasta el. Letette az asztalra.
– És mennyit szeretnél? – kérdezte tárgyilagosan.
A férfi habozott.
– Az előzetes számítás szerint… nagyjából a piaci érték fele, levonva az eredeti vételárat.
Nóra halkan felnevetett.
– A fele? Tehát hét-nyolc millió forint? Honnan szerezzek ennyit? Adjam el a lakást, hogy kifizesselek azért, amire igényt tartasz?
Gábor lesütötte a szemét.
– Lehetne hitel is. Vagy eladni és megosztani az összeget. Nem akarom, hogy fedél nélkül maradj. Komolyan.
És valóban komolyan gondolta – a maga módján. Mindig teljes meggyőződéssel hitt abban, amit éppen mondott.
– Miért van most szükséged erre a pénzre? – nézett rá egyenesen Nóra. – Jó állásod volt. Stabil fizetés.
Hosszú csend következett.
– Volt – felelte végül. – A projekt, amibe beszálltam, csődbe ment. A partnerem eltűnt. Az adósság viszont maradt. Jelentős összeg.
Nóra mellkasában megmozdult valami. Nem sajnálat, inkább egyfajta felismerés. Gábor mindig impulzív volt, hitt az emberekben, kockáztatott. Régen ezt szerette benne. Később ez lett a vitáik forrása.
– Tehát azért jöttél, mert pénzre van szükséged – mondta ki.
– Nem csak ezért – nézett rá fáradtan. – Nem így akartam. De nincs más lehetőségem. Ha most nem lépek, sokkal rosszabb lesz.
Nóra felállt, az ablakhoz sétált. Az eső ráerősített, a víz csíkokban futott végig az üvegen. Kint már sötétedett, pedig alig múlt hat óra.
– Gondolkodom rajta – mondta anélkül, hogy hátrafordult volna. – De most kérlek, menj el. Egyedül szeretnék maradni.
Gábor is felállt, néhány lépést tett felé, de nem érintette meg.
– Nóra… nem akartam, hogy idáig fajuljon. Ha vissza lehetne fordítani az időt…
– Nem lehet – szakította félbe csendesen. – Az idő nem hátrál. És a döntéseinknek következményei vannak.
A férfi bólintott, összeszedte a papírjait, visszacsúsztatta őket a mappába.
– Holnap felhívlak. Vagy holnapután. Amikor készen állsz beszélni.
– Rendben – felelte. – De tudd, hogy nem fogom könnyen odaadni azt, ami jog szerint az enyém.
Gábor halkan bezárta maga mögött az ajtót. Nóra az ablaknál maradt, és figyelte, ahogy a férfi alakja eltűnik az esőfüggönyben. Különös nyugalom telepedett rá – nem félelem volt, nem pánik, inkább tiszta felismerés, hogy ez még csak a kezdet, és hamarosan döntenie kell, hogyan tovább.