A vonal túlsó végén néhány másodpercig néma csend feszült közöttük.
Végül András megtörte a hallgatást, és hallhatóan kifújta a levegőt.
– Túldramatizálod az egészet – mondta fáradt éllel a hangjában. – Nem akarok bíróságra járni. Megalázó lenne. Neked is, nekem is.
– Neked talán az – felelte Nóra halkan, de határozottan. – Nekem viszont ez az egyetlen módja, hogy megvédjem azt, ami jog szerint az enyém.
– Rendben – keményedett meg a férfi hangja. – Akkor jövő héten beadom a keresetet.
A hívás megszakadt. Nóra még néhány pillanatig a kezében tartotta a telefont. Érezte, hogy gyorsabban ver a szíve, de nem a félelem miatt. Inkább elszántság lüktetett benne. Azonnal tárcsázta Annát, és részletesen beszámolt a történtekről.
– Jó, hogy szólt – reagált nyugodtan az ügyvéd. – Így nem érhet váratlanul. Küldje át újra az összes irat beszkennelt változatát, biztos, ami biztos. És ha hívogatni kezdi, vagy személyesen próbálkozik, rögzítsen mindent. Később még jelentősége lehet.
Eltelt egy hét. András nem jelentkezett. Nóra igyekezett visszatérni a megszokott ritmushoz: munka, kávé a barátnőkkel, esti séták a közeli parkban. Kívülről minden rendben lévőnek tűnt, belül azonban állandó feszültség vibrált benne, mintha egy túlfeszített húr lenne. Tudta, hogy előbb-utóbb megérkezik az idézés.
És meg is jött. A bíróság hivatalos borítékja hevert az asztalon. A kereset tárgya: tulajdonjog megállapítása a lakás fele részére. Az igényelt összeg pontosan a piaci érték ötven százaléka volt. Nóra a konyhaasztalnál ülve olvasta végig a dokumentumokat, és először érezte, hogy könnyek szúrják a szemét. Nem gyengeségből – inkább keserűségből. Hogy képes erre mindazok után?
Aznap még elment Annához. Az irodában sorra vették a beadvány minden sorát.
– Tipikus sablon – jegyezte meg az ügyvéd, miközben lapozott. – A házassági vagyonközösségre hivatkozik, és arra, hogy közös pénzből történt értéknövelés. De konkrét bizonyíték alig van. A bútorokról szóló blokkok nem számottevőek. A felújítást nagyrészt maga finanszírozta. Összeállítjuk az ellenkérelmet. Erős az álláspontunk.
– Mennyi ideig húzódhat ez? – kérdezte Nóra.
– Az első tárgyalás egy hónap múlva lesz. Utána még lehet néhány alkalom. Akár egy év is lehet a vége.
Egy év. Hosszú idő. Nóra azonban bólintott. Kibírja.
Aznap este az édesanyja hívta.
– Kislányom, hallottam valamit – kezdte izgatottan. – Egy ismerősöm a bíróságon dolgozik, és azt mondta, a volt férjed pert indított ellened. Igaz ez?
– Igen, anya, igaz.
– Hát van bőr a képén? Főleg azok után, hogy elhagyott egy másik nőért!
– Pénzre van szüksége – felelte Nóra tárgyilagosan. – Eladósodott.
A vonal másik végén csend lett.
– Tarts ki, drágám. Apáddal melletted állunk. Ha kell, odautazunk.
– Köszönöm. Egyelőre megoldom.
Csakhogy egyre nehezebb lett. András előbb udvarias üzeneteket küldött, majd mind sürgetőbbeket. Találkozót kért, a közös múltat emlegette. Nóra nem reagált. Egy este azonban váratlanul megjelent az ajtóban, kezében egy csokorral.
Nóra csak résnyire, a biztonsági lánccal nyitotta ki.
– András, kérlek, menj el. Innentől kizárólag az ügyvédeken keresztül kommunikálunk.
– Nóra, beszéljünk normálisan – kérlelte a férfi. Kimerültnek tűnt, szemei vörösek voltak. – Nem akarom, hogy idáig fajuljon. A per mindent végleg tönkretesz.
– Te már tönkretetted – mondta csendesen. – Amikor elmentél. Most pedig az otthonomat akarod elvenni.
A férfi leengedte a virágot.
– Hibáztam. Mindenben. Eszterrel… az üzlettel… Azt hittem, új életet tudok kezdeni, de semmi sem úgy alakult. Segítségre van szükségem. Utoljára.
Nóra hosszan nézett rá. Nem a volt férjét látta, hanem egy sarokba szorított, fáradt embert.
– A segítség nem azt jelenti, hogy elveszed a másét – felelte végül. – Isten veled, András.
Becsukta az ajtót, és hátát nekivetette. A könnyei hangtalanul folytak; nem akarta, hogy bárki meghallja.
Elérkezett az első tárgyalás napja. Nóra az ügyvédje mellett ült a teremben, egy visszafogott, sötét kosztümben, amelyet kifejezetten erre az alkalomra vásárolt. András a túloldalon foglalt helyet egy fiatal jogásszal, aki bizonytalannak látszott. A bíró – középkorú nő, fáradt tekintettel – ismertette az ügyet.
Elsőként András kapott szót. A közös évekről beszélt, a felújításról, az állítólagos befektetéseiről. Hangja néha megbicsaklott, de igyekezett magabiztos maradni.
Ezután Anna következett. Nyugodtan, tárgyszerűen sorolta a tényeket: a lakásvásárlás időpontját, a pénz eredetét, a váláskor tett nyilatkozatokat.
– A felperes három éve írásban lemondott minden vagyoni igényéről – zárta le. – Most, több határidő lejárta után kívánja ezt megkérdőjelezni. Kérjük a kereset teljes elutasítását.
A bíró néhány pontosító kérdést tett fel. András próbált reagálni, de az ügyvédje összekeverte a dátumokat. A tárgyalást két hétre elnapolták további iratok becsatolására.
A folyosón András odalépett Nórához.
– Várj egy percet.
Anna bólintott: ha akar, beszélhet vele.
– Láttam, milyen határozott voltál – mondta halkan a férfi. – Mindig is erős voltál.
– Köszönöm – felelte röviden.
– Nem tudom, hogyan hozhatnám helyre. De ha a bíróság neked ad igazat, nem fellebbezek. Megígérem.
– Majd meglátjuk – zárta le Nóra, és elsétált.
Egy héttel később váratlan levél érkezett hozzá – nem a bíróságtól, hanem András egyik hitelezőjétől. Jelentős tartozásról szólt, amelyet záloggal biztosítottak, és amelynek behajtását kilátásba helyezték. Az összeg döbbenetesen magas volt.
Nóra elvitte a levelet Annának.
– Hogy került ez önhöz? – csodálkozott az ügyvéd.
– Nem tudom. Talán ő küldte. Vagy valaki a környezetéből.
Úgy döntöttek, benyújtják a dokumentumot, hogy rávilágítsanak a kereset valódi indítékára.
A második tárgyaláson András még megviseltebbnek tűnt. Az ügyvédje halasztást kért, szakértői vizsgálatokra hivatkozva.
A bíró elutasította a kérelmet.
Anna bemutatta az új iratokat, köztük a hitelező levelét is.
– Az iratokból egyértelmű – mondta –, hogy a kereset célja nem méltányos vagyonmegosztás, hanem sürgős pénzszerzés személyes adósságok rendezésére. Ez önmagában nem alapozza meg az igényt.
András elsápadt. Az ügyvédje erőtlenül próbált érvelni.
A bíró tanácskozásra vonult vissza, majd egy óra múlva visszatért.
– A bíróság a keresetet teljes egészében elutasítja – jelentette ki higgadtan. – Az ingatlan tulajdonjoga az alperest illeti. Az eljárási költségek a felperest terhelik.
Nóra belül lassan kiengedte a levegőt. Nem diadalt érzett, hanem mély megkönnyebbülést. András lehajtott fejjel ült.
Az ítélet után ismét odalépett hozzá.
– Gratulálok – mondta keserű mosollyal. – Nyertél.
– Ez nem győzelem kérdése – felelte Nóra csendesen. – Ez az életem.
A férfi bólintott, mintha végre megértette volna. A folyosó zajában egy pillanatra még egymásra néztek, majd mindketten elindultak a saját irányukba, és Nóra tudta, hogy ezzel egy hosszú fejezet végleg lezárult közöttük.